Bár Egerben született és Gyöngyösön nőtt fel, egyetemi tanulmányait is Szegeden kezdte, az élet mégis Pécsre sodorta közel három évtizeddel ezelőtt. Itt vált íróvá, szerkesztőként tevékenykedett a Jelenkorban, tanított az egyetemen, mostanában pedig szabadúszóként dolgozik sok kisebb projekten. „Pécsinek lenni jó” sorozatunkban Keresztesi József író-kritikussal beszélgettünk.
– Talán sokan hajlamosak azt gondolni önnel kapcsolatban, hogy tősgyökeres pécsi, az életrajzát átolvasva azonban gyorsan kiderül, hogy nem itt született. Hogyan keveredett a városba?
– Ide jöttem tanulni. Egerben születtem, de igazából gyöngyösinek mondom magam, ugyanis ott nőttem fel. A szüleim ma is Gyöngyösön élnek, ott érettségiztem. Ezután kerültem Szegedre a tanárképzőre. Mivel akkoriban még nem volt tandíj, teljesen természetes volt, hogy valaki akár 8-10 évig is tanulhat. Amikor a tanárképző vége felé jártam, én is úgy voltam vele, hogy szeretnék még tanulni, így felvételiztem Pécsre a művészettudományra, amit azóta már esztétika szaknak hívnak. Felvettek, 1993 őszén itt kezdtem. Aztán itt maradtam.
– Ez tudatos döntés volt, vagy csak így alakult?
– Itt ismertem meg a későbbi feleségemet, és munkát is itt találtam. Az egyetem után egy rövid ideig a szalántai iskolában tanítottam, majd jött a behívó, én pedig polgári szolgálatos lettem. Talán az én korosztályom volt az utolsó, akit még behívtak.
– Nagyon korán a Jelenkor szerkesztője lett, ami azért nem kis szó. Gondolom, azért ez is közrejátszott abban, hogy Pécsett maradt.
– Persze, ez nem kérdés. Akkoriban kezdtem el irodalomkritikákat publikálni, és azért azt kár lenne tagadni, hogy Pécs a kulturális szféra, a művészet, főleg az irodalom szempontjából mindig is rendkívül erős közeg volt. Elég erős ahhoz, hogy olyan impulzusokat adjon, ami miatt aztán itt ragad az ember.
– Múlt időt használt. Ma már nem ilyen erős kulturális közeg?
– Dehogynem. A pécsi művészeti élet nagyon sokszínű, aminek persze vannak intézményes okai is. Hiszen itt van a bölcsészkar, a művészeti kar a maga különböző szakirányaival, de működik több színház, vagy ott a Kodály Központ is. Ha belegondolunk, gyakorlatilag minden napra jut legalább egy program. Ha a közelmúltból megnézem pár napomat, elmentem egy bábszínházi bemutatóra, másnap a JESZ-ben megnéztem egy premiert, aztán voltam egy kiállítás megnyitóján, következő este pedig a Szabadkikötőben egy koncerten. Azért ez egyáltalán nem rossz.
– Lehetne jobb is?
– Arra gondol, hogy lennének-e ötleteim?
– Mivel közel 30 éve már meghatározó alakja a város irodalmi életének, feltételezem, lennének.
– Hogyne. Az első javaslatom például, hogy mindenre több pénzt kellene adni – vágja rá nevetve Keresztesi. – Persze ez félig csak vicc, ugyanakkor nyilván megfelelő háttérrel komoly dolgokat lehetne csinálni. Néhány éve alakítottuk meg a Pécsi Konnektor Egyesületet. Infrastruktúrával nem rendelkező szabadúszókat fog össze: színészeket, zenészeket, dramaturgokat. Találkozunk, beszélgetünk, ötletelünk, tavaly a Harmadik Színházban egy közös fesztivált is szerveztünk már. Szóval ötletek mindig vannak, de azért az a jelen Magyarországán látszik, hogy sok múlik a politikai klímán, hiszen a független, pláne kritikus művészeti köröknek alaposan beszűkültek a lehetőségei. Pécs ebből a szempontból azért jó hely, itt legalább nem kell ellenszélben dolgozni. Országosan azonban a mozgástér folyamatosan szűkül, ez látszik már jó ideje.
– Érdekes, hogy említette a kritikus művészeti köröket, hiszen a szélesebb közvélemény önt talán épp a kritikái miatt ismeri elsősorban. Városlakóként is megvan önben ez a szemlélet?
– Szerintem igen. De ez nem csak a szakmám miatt van így, hiszen a kritikai attitűd alapvetően mindenkiben megtalálható.
– Azon nem gondolkodott még el, hogy írjon egy városkritikát Pécsről? Hiszen azért majd’ három évtizednyi muníció lenne hozzá.
– Ezt a munkát érdemes lenne elvégezni, de nem feltétlenül nekem, hanem inkább egy urbanistának. A saját területemről persze vannak használható ismereteim, de Pécs annyira sokrétű város, hogy minden rétegére már nincs megfelelő rálátásom.
– Ha mégis nekifogna egy ilyen munkának, mit gondol, pozitív, vagy inkább negatív kicsengése lenne annak a kritikának?
– Ez egy nehéz ügy, hiszen egy ilyen áttekintésben nem csak az lenne benne, ami megvalósult, hanem a megvalósítatlanul maradt, potenciális történetek is. Ott van például az EKF-év, és az a kérdés, hogy az akkori nagyszabású tervekből mi valósult meg, vagy épp mi nem. Mert az látszik, hogy sok lehetőség ragadt benne, de például az intézményes hozománya azért jelentős volt.
– Önnek van kimondott első élménye a városról?
– Amikor a ’90-es évek elején idejöttem, akkor azért még elég más volt minden. Viszont ha meghatározó első élményt kell mondanom, mindenképpen a bölcsészkart említeném, az számomra ugyanis hihetetlenül pezsgő volt. Fantasztikus tanároktól tanulhattam, attól a közegtől rengeteget kaptam. Ez volt az alapélmény, illetve a város folyamatos pörgése.
– Ez az egyetemi élmény volt az oka, hogy sokáig tanított is az intézményben?
– Annak inkább az, hogy Havasréti József barátom elhívott a Kommunikáció Tanszékre. A kritikaírással ismertettem meg a hallgatókat. Az elején élveztem is, de tíz év után a végére már kicsit belefáradtam.
– És Pécsett hol érzi magát a legjobban?
– Nagyon sok számomra fontos hely akad a városban. A Szabadkikötő koncertterének például már országos híre van, nagyon szeretnek ide jönni az előadók. De említhetem az Apolló Mozit is, amit pár ember elkötelezett munkája tart életben már hosszú évek óta. Vagy ott van a Bóbita Bábszínház és a JESZ, alkotóként mindkettőhöz kötődöm. Szerencsére sok olyan hely van, ami nagyon közel áll hozzám.
[su_box title=”Mi neki Pécs?” style=”glass” box_color=”#85e29d” radius=”2″]Keresztesi József válasza: „Épp most írtam erről egy cikket a Jelenkornak, ahol azt fejtettem ki, hogy Pécs nekem nem csupán egy-két hely, sokkal inkább egy kollázs. Mintha több színes kis darabból rakták volna össze. Egymástól teljesen különböző helyek összessége, amelyek közül mindegyikhez fűznek élmények.”[/su_box]
