„Haláleset, válás, betegség, költözés vagy bármi egyéb, számunkra fontos dolog elvesztése fájdalommal jár. A veszteség során megrendül az énképünk és az önazonosság-tudatunk, a külvilág egészéhez fűződő viszonyunk, világérzékelésünk is meginog. Ez azonban esély is számunkra az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakításában” – hangzott el a Pécs TV Lélektükör című műsorában, mely a gyászról, a feldolgozásról és a fájdalomban való megrekedésről szól.
A veszteség után megjelenő gyász összetett folyamat, mély lelki munka. Tudjuk, hogy a fájdalom feldolgozása nem lineáris folyamat, és bár ismertek a gyászmunka stádiumai – elutasítás, a felszakadó érzelmek stádiuma, a keresés és a leválás időszaka, majd a veszteség tényének elfogadása és a világunk újrarendezése – a különböző állapotokra készülni nagyon nehéz, időben nem kalkulálható és nem sürgethető folyamat.
„Ha egy hirtelen halállal kell szembenéznünk, vagy egy olyan veszteséggel, amire előre föl tudtunk készülni, az másképp hat a lélekre. A kettő feldolgozási folyamata másképp zajlik. Ha a hirtelen halál egy olyan életszakaszban történik, amikor az még teljesen természetellenes, akkor az önmagában egy nagyobb trauma, mintha valakinek az időskorában zárul le az élete. Természetesen az is nagy veszteség és nagy fájdalom, de ha valaki idő előtt megy el, az több a veszteségnél, az nagyon gyakran traumatizál is” – mondta dr. Somogyi Erika pszichoterapeuta.
Traumatizáló tényező lehet a bűntudat is, ami bár minden gyászfolyamatnak természetes része, végletesen különböző helyzetekből képesek a gyászoló emberek bűntudatot generálni. „A túlélő vagy az életben maradó keresi azokat a pontokat, ahol esetleg ő tehetett volna valamit azért, hogy a szeretett személy halála ne következzen be. Vagy éppen tett valamit, amit, ha nem tesz, akkor talán jobb lett volna a helyzet.” – magyarázta a szakember.
Veszteség esetén bekapcsolnak az énvédőmechanizmusaink is, amelyek segítenek abban, hogy a nehéz helyzetben képesek legyünk a túlélésre, a megoldandó feladatokra koncentrálni. Ugyanakkor ezek gátolhatják is a veszteség megélését, a nehéz érzésekkel való szembesülést.
„Akár szomatikus betegségekben is felbukkanhat egy elrendezetlen, elfojtott gyász. Például a kardiovaszkuláris betegségek hátterében lehet egy elakadt gyász, vagy gyomor- és bélrendszeri betegségek mögött is ez állhat. Ha a lelki oldalát nézzük, akkor előfordulhat az is, hogy az élet későbbi fázisában egy kisebb veszteség olyan mértékű gyászreakciót vált ki, ami nem arányos azzal a veszteséggel, ami kiváltotta. Ilyenkor lehet gyanakodni arra, hogy a háttérben meghúzódnak olyan saját személyes vagy akár családrendszeri, a családhoz tartozó veszteségek, amikkel nem tudott boldogulni az adott család vagy a személy. Azaz amit akkor nem bírt el a lélek, az évtizedekkel később tör felszínre” – mondta Somogyi Erika.
Nehezítő körülmény lehet a feldolgozásban az is, ha egy olyan embert veszítünk el, aki fontos szerepet tölt be az életünkben, de nem feltétlenül szerettük őt.
„Ha rendezetlen volt az elhunyttal a kapcsolat, akkor ott tud maradni bennünk az az érzés, hogy ezt meg azt még nem mondtam el, nem tudtam egyenesbe hozni vele, nem békültem ki vele, …stb. Ilyenkor az elrendezetlenség érzés mellé társul az, hogy nincs több esélyünk, tehát ez a kapcsolat már így marad, és nincs lehetőségem arra, hogy módosítsak. Innentől egy belső folyamattá válik a dolog, és saját magunkba kell boldogulnunk vele. Ez pedig nehéz. Ilyenkor tud segíteni egy szakember, vagy egy hitbéli segítség is fontos tud lenni” – hangzott el a műsorban.
És hogy van-e vége a gyászfolyamatnak? Van-e kiút a veszteség fájdalmából? „A gyász önmagában nem betegség. A vége ott van, amikor meg tudunk békélni azzal, ami történt, amikor az elvesztett személlyel közös életünk és maga a gyász is a múltunk részévé tud válni. Akkor vagyunk a folyamat végén, ha képesek vagyunk kialakítani az életünket az elvesztett hozzátartozó nélkül úgy, hogy azt teljesnek érezzük és békességben tudunk lenni vele. És ezzel együtt szeretettel, vagy legalábbis békességes érzésekkel tudjuk megőrizni annak az emlékét, akit elveszítettünk” – mondta Somogyi Erika.
„Talán az első lépés az, ha megtanulunk beszélni bármiről. Bármiről, ami fontos, ami rólunk szól.”
Gombár Gabriella
