A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszakról osztott meg néhány érdekességet és szokást a Pécsi Néprajzi Múzeum.
A farsang minden évben egy olyan időszak, amelyet évszázadok óta az evés, ivás, lakodalmak, disznótorok, jelmezes felvonulások jellemeznek. Az egyház az ördögök ünnepének tartotta és tiltotta, de gyakran a világi hatóságok se nézték jó szemmel a kicsapongásokat. A farsang vízkereszttől a – húsvétot megelőző negyven napos nagyböjt kezdetéig –, hamvazószerdáig tart.
Ez a tavaszvárás ősi örömünnepe is.
A nagy evésekkel, ivásokkal a természetet is hasonló bőségre akarták késztetni. A magyar farsangi szokások a középkorban honosodtak meg. A farsang egyébként német eredetű szó, mely magyar elnevezésként a 15. században tűnt fel. Az ünnepkör három utolsó napjához kapcsolódott a legtöbb szokás: farsangvasárnaphoz, -hétfőhöz és húshagyókeddhez (gondoljunk csak a busójárásokra). Az utolsó napját jelölő húshagyó elnevezés a böjt kezdetét jelenti.
A farsang jellegzetes étele a fánk, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak, volt, ahol azért sütötték, hogy a vihar ne vigye el a háztetőt.
Az udvarlás, párválasztás, lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos paraszti életben szintén a farsang időszaka volt, mely alkalmat adott arra is, hogy tréfásan vagy durván figyelmeztessék azokat, akik még nem mentek férjhez. A vénlánycsúfolásnak különböző változatai voltak, például a tuskóhúzás, kongózás, szűzgulyahajtás, állakodalom…
