Az egyedüllét és a magány nemcsak az idős emberek valósága, bár igaz, hogy idővel egyre nehezebb a kapcsolódás. Ez részben a veszteségek, részben az attitűd változása miatt van. De a fiatal generáció is egyre izoláltabb. Az online tér a kapcsolódás illúzióját adja, de a valódi belső tartalmak gyakran hiányoznak. Mi oldja az egyedüllét fájdalmát? Törvényszerű-e, hogy fáj a kapcsolódás hiánya? Ezeket a kérdéseket járta körül a Pécs Tv Lélektükör című műsora.
Kényszerű és vállalt magány. Társas és egyedül létezések. Sokféle érzés, élethelyzet és gondolat társul a témához. Lehet magányosnak lenni azért, mert nem tudunk jól kapcsolódni másokhoz, de lehet úgyis magányosnak érezni magunkat, hogy önmagunkat nem tudjuk megnyugtatni, a saját érzéseinkkel nem tudunk békében lenni.
„A történelmi gyökerekre nyúlik vissza az, hogy az ember hogyan viszonyul a magányhoz, illetve az egyedülléthez. A kettő ugyanis nem feltétlen és nem százszázalékban fedi egymást. A történelmi gyökerek alatt a következőt értem: a különböző hitrendszerekben azok, akik spirituális elmélyülést keresnek, gyakran elvonultan koncentrálják a tudatukat egy bizonyos témára, egy irányba. Ez a spirituális irány a hétköznapi ember szempontjából emelkedett létforma volt.
Ezzel párhuzamosan ott a polaritás másik vége, amikor egy emberi közösség bűnösnek kiált ki valakit egy cselekedete, vagy épp annak elmulasztása, egy törvényszegés miatt, és ezért izolálja a közösségből, tehát egyedüllétre kárhoztatja. Szélsőséges formája ennek az, amikor például a katolikus hitrendszerben az öngyilkosokat bűnösöknek titulálták, temetőn kívül kellett őket eltemetni, tehát még holtan sem fogadta be őket a közösség. Tehát történelmileg is nagyon végletesen viszonyultak és viszonyulnak az emberek az egyedüllét és a magány kérdéséhez. Az egyik megközelítésben büntetés, a másik megközelítésben pedig egy megszentelt, spirituális, az átlag emberi lét fölötti létezést feltételez” – kezdte a témát dr. Somogyi Erika, orvos, pszichoterapeuta.
Lélektanilag a kényszerűségből megélt izoláció, az elhagyottság érzelmileg az egyik legfájdalmasabb érzés a kisgyerekkorban, ami sokszor meghatározza a későbbi életünket is.
„Az izoláció akkor is büntetés érzésként jelenik meg a kisgyerek számára, ha a felnőtt nem büntető szándékkal hagyja magára. Azt a gondolatot veti fel ugyanis, hogy valami baj van velem, valamilyen okból nem vagyok szerethető. Ez akkor is így van, ha az elhagyás csak rövid ideig tart, és egyáltalán nincs ilyen szándék a felnőttben. Egy kisgyerek,
hogyha magára van hagyva, gyakorlatilag halálfélelmet él át. Azt érzi, hogy elveszhet, ha nincs felnőtt, aki felelős érte és vigyáz rá. Tehát ha a lélektani értelmezésnél maradunk, akkor a gyermekkori gyökerek meghatározhatják azt, ahogy a későbbi életünkben a magányhoz viszonyulunk” – mondta a szakember.
A gyerekkori elhagyatottság érzése nagyban befolyásolja azt, hogy a későbbi időszakban hogyan tudunk a saját érzéseinkkel megbirkózni, vagy önmagunkat gondozni.
„Van, aki képes ezt abszolút pozitívba fordítani, és már gyerekkorában kialakítani egy olyan, érzelmi és viselkedésbeli eszköztárat, ami segíti a megküzdést, és felnőtt korában is vissza tud nyúlni hozzá. Például van, aki az intellektusával segíti át magát ezeken a nehéz helyzeteken. Gyerekkorában nagyon sokat olvas, örömét leli abban, hogy egyre többet tud, és ez a számára érzékelhető gyarapodó tudás növeli a biztonságérzetét. Van, akinek a sport tud egy határig nagyon sokat segíteni, mert abban úgy érzi, hogy nőnek a kompetenciái.
Aztán a gyerekeknél ilyen megküzdési eszköz lehet még az állatokhoz való kapcsolódás is, őket gondozni, vagy értük felelősséget vállalni. A kevésbé szerencsés helyzetekben a gyerek úgy küzd meg a magány érzéssel, hogy rosszalkodik, balhékkal hívja fel magára a figyelmet. Ennek viszont nagy az ára. Számtalanszor veszélybe sodorja magát vagy másokat, illetve az így megszerzett figyelem egy devalváló odafordulás lesz, ami az énképét még tovább rombolja.
És van egy harmadik út is, amikor úgy érzi magát felnőttként a legnagyobb biztonságban, ha egyedül van. Ez már a vállalt magány, és ha tudatosan dönt erről az ember, akkor ez nem fájdalmas, ugyanis a fájdalmas szakaszokon már átdolgozta magát. Ez már nem a kiszolgáltatott egyedüllét, hanem egy tudatos döntés eredménye, amikor szabadon ad esélyt magának egy önálló, autonóm, független életre” – mondta Somogyi Erika.
Vajon min múlik az, hogy hányadán állunk a magánnyal, illetve a kötődéssel? Mennyiben gyerekkori predesztináció ez?
„Az első tapasztalataink nyilvánvalóan a gyerekkori családunkból fakadnak arra vonatkozólag, hogy a társas létben a magányt hogyan lehet megélni, illetve hogy lehet a társas létben nem egyedül lenni, hogy lehet jól kapcsolódni, a kapcsolódás örömét megtapasztalni. Ezek a tapasztalatok egyrészt arról szólnak, hogy mennyire van valóságosan jelen abban a családban. Hiszen a valóságos kapcsolódás alapja az, hogy a lelkemben is jelen legyek, ne csak fizikálisan, ne csak a funkcióim szintjén. Ez egy nagyon nehezen tetten érhető határvonal. Ugyanis, ha valaki a funkciók szintjén jól ott van, és megtesz mindent, amit előírás szerint meg kell tennie, akkor nagyon nehezen tetten érhető az, amikor lélekben nincs ott, de a gyerek azért ezt érzékeli. Azt érzi, hogy a szülőm mindent megtesz értem, de mégis érzelmileg elérhetetlen. Ez egy elég ambivalens helyzet a számára, amiből könnyen vonja le azt a következtetést, hogy itt vele van valami baj.
Aztán el lehet vinni tanulságként azt is, hogy sokkal jobb nekem, ha nem kapcsolódok. Például, ha a gyereket arra használják a felnőttek a családban, hogy a saját terheiket rárakják, azaz egy tehermentesítő funkciója van a gyereknek, akkor azt tanulhatja, hogy jobban jár, ha nem kapcsolódik. Vagy azt tanulja meg, hogy ha mégis kapcsolódik, akkor az ő dolga az, hogy átvegye a másik terheit. Természetesen tanulhat abszolút jó mintákat is, amikor azt éli meg, hogy biztonságban van, a kapcsolódás által többnek, nagyobbnak, potensebbnek érzi magát. Mindezek persze nem vagylagosak – tehát egy adott családon belül a pozitív és a negatív oldalt is meg lehet tapasztalni. Az pedig már személyiségkérdése is, hogy abból felnőtt korában ki mit visz el magával” – magyarázta a
terapeuta.
Egyéni kérdés az is, hogy megtaláljuk-e a nyugalmi állapotot a saját létezésünkben, éljük-e a biztonságot a belső tartalmainkkal.
„Ha eljut odáig az ember, hogy békében tud lenni a sorsával olyan módon, hogy érzékeli azt, hogy van, amire van hatása, van, amit ő tud irányítani, és hogy a sorsának van egy része, ami valamilyen módon az ő irányításán kívül áll, és ezt képes elfogadni, akkor el tud érkezni a békesség, akkor is, ha valaki egyedül vagy magányosan él” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
A teljes beszélgetés itt tekinthető meg:
