A nyugdíjba vonulástól sokan félnek. A magány, az értéktelenség érzése, a betegségek, az idő múlása mind nyomasztóan tud hatni az öregedés kapcsán. Sok múlik azonban azon, hogy mennyire készült fel a leendő nyugdíjas erre az életszakaszra. És ez nemcsak anyagi felkészülést jelent. Kérdés, hogy krízist vagy lehetőséget látunk-e benne? Elfogadjuk-e az öregedést, találunk-e új reális célokat, és ismerjük, valamint szeretjük-e eléggé magunkat ahhoz, hogy ki tudjuk hozni ebből is a lehető legjobbat? A nyugdíjas lét lélektanát járta körül a Pécs TV Lélektükör című műsora.
Az egyéni életben minden életszakaszváltás változásokat hoz, ami megviseli a személyiséget. Az öregedés, mint speciális életszakasz gyakran a legnehezebben feldolgozható mind közül.
„A öregedésnek vannak szociális, egészségügyi, társadalmi vetületei, de mi most kifejezetten a lelki, illetve a pszichológiai kérdésekről gondolkodunk. Amíg élünk, a lelkünk velünk van többnyire, úgyhogy, ami feladat a tudatunknak az anyagi világban, az feladat a léleknek is. És bár az emberek különbözőképpen reagálnak egyes élethelyzetekre, ez az időszak mindenkinek nehéz lehet. Van, akinek a testtel együtt a lelke is öregszik, akár jóval hamarabb elkezd öregedni a lelke, mint azt az életkora indokolná. És vannak olyan idős emberek, akiknek 80 vagy 90 évesen is rugalmas, kíváncsi, érdeklődő, kreatív, együttműködő, tehát fiatal a lelke. Az öregedő lélek pedig egyre inkább bezárkózik, egyre kevésbé lesz kíváncsi az új dolgokra, az új történésekre, elhiszi magáról azt, hogy ő már erre nem képes, nincs kapacitása, fáradt. A lélek öregedéséhez hozzájárulnak a gyászok is, főleg a be nem fejezett gyászok. De ha valakinek nagyon sok gyász jut az életében, és itt ne konkrétan csak szeretett személyek elvesztésére gondoljunk, a fontos dolgok elvesztése is az, szóval, ha ezekből nagyon sok jut, egy idő után belefárad, beletörődik a lélek, megtörik, veszít az életerejéből, veszít az energiáiból, és kevésbé kötődik az élethez” – kezdte dr. Somogyi Erika pszichoterapeuta.
Fontos jellemzője az öregedésnek a kiszolgáltatottság érzése.
A nyugdíjas kor számtalan ellentmondásos érzést hoz elő – benne van a szabadság lehetősége, ugyanakkor a kifelé tartás az életből is a része. Egyre több dolog történik meg velünk utoljára, és egyre kevesebb fordul elő először.
„Nyilván, ha valaki beteg vagy olyan szociális helyzetben van, akkor valójában is rászorul másokra, de vannak olyan idős emberek, akik ezt a kiszolgáltatottságot, rászorultságot sokkal nagyobb mértékben élik meg, mint ahogy azt a fizikai állapotuk vagy a szociális helyzetük indokolná. Nyilván a korábbi életszakaszok történései nagyban befolyásolják az öregedéshez való viszonyt, az idő múlásának megélését. Kényszerűen változnak a körülmények, tehát az ehhez való alkalmazkodás képessége gyökerezhet abban, hogy egy korábbi életszakaszban hogyan tudtunk válaszokat, megoldásokat találni” – mondta a szakember.
A célok meghatározása pedig az a lépés, ami perspektívát adhat ebben az életszakaszban is.
„Nem feltétlenül fontos új célokat meghatározni. Teljesen jó erőforrás lehet az is, hogyha olyan tevékenységeket viszünk tovább, amelyek az addigi életünkben fontosak voltak a számunkra, örömünket lelhettük benne, alkotni tudtunk, és értéket jelentett önmagunk, a családunk, illetve egyéb közösség számára. Sokszor ilyenkor nyílik lehetőség arra, hogy régi álmot váltson valóra az ember. Az nagyon fontos, hogy a nyugdíjas korba való átlépés ne egy fenyegető vagy nehezen feldolgozható lépése legyen az életnek, hanem valami olyasmi, amiben potenciálisan még képes az ember lehetőségeket látni. Természetesen lényeges, hogy milyen szociális közösségi hálóban élt és dolgozott előtte. Ha ez jól működött, akkor nyilván ez egy veszteség lesz, és hagyhat hiányt maga után. Ebbe aztán bele lehet törődni, el lehet fogadni, hogy most már izoláltabb vagyok, vagy kevesebb kapcsolatom van, és ez elvezethet ahhoz az érzéshez, hogy nem vagyok már fontos, vagy lehet keresni aktívan olyan lehetőségeket, ahol tudok kapcsolódni, tudok önmagamból adni és tudok elfogadni” – hangzott el a műsorban.
Az egymásnak ellentmondó, egymásnak feszülő érzések próbára teszik a lelket. Kérdés, mi segíthet feloldani ezt a feszültséget?
„Ez szerintem túlmutat a pszichológián, és hitkérdéseket is érint az, hogy ki mit gondol a haláról, ki mit gondol az elmúlásról. Másrészt, ha a pszichológiai oldalról közelítünk, akkor úgy lehet valamilyen módon magunkban közelíteni hozzá, ha képesek vagyunk az életünket, mint egy kerek egész valamit szemlélni, és elfogadni azt, hogy ez az időszak is ennek a kerek egésznek a része. Ha az előző időszakokban nagyon sok pótolhatatlan hiány, vágy halmozódott fel bennünk, akkor az gyötrődést hoz, és egy önmagunkkal szembeni elégedetlenség társul hozzá. Ezzel a csomaggal nehezebb megbirkózni. De ha van egyfajta elégedettség akár a magánélettel, akár a karrierrel kapcsolatban, akkor könnyebben elfogadható az, hogy az életemben mindezek megtörténtek, megteremtettem őket, elmúlt az idejük, és most valami másnak van itt az ideje.” – fogalmazott Somogyi Erika.
A számvetés időszakában egyfajta mérlegvonás történik arról, hogy mi mindent tudtam csinálni, mi mindent értem el, amit szerettem volna, és mi mindent nem. És a számvetés könnyebb, ha az ember az elején sejti, hogy a mérleg pozitív lesz. Nehezebb a dolog, ha kisebb az elégedettség.
„Amikor azt sejti az ember, hogy ez a mérleg szomorú eredményt fog mutatni, akkor ennek a szenvedésnek, a mérlegvonásnak nem feltétlen áll neki az ember, hanem valahogyan félreteszi, és csak úgy történik vele az élet. Felkészülni tudatosan, ez lenne az út, azaz tudatosan ránézni a saját életünkre. A mostani értékrend nem azt sugallja, hogy készüljünk az öregedésre, hanem azt sugallja, hogy minden létező erőnkkel kapaszkodjunk a fiatalságba, illetve a fiatalság illúziójába, és minden lehetőt tegyünk meg azért, hogy a fiatalságunkat, illetve a fiatalságunk látszatát minél tovább megőrizzük, merthogy ez az érték, fiatalnak és szépnek lenni. Ami valóban érték akkor, amikor annak ideje van, de idősebb korban ennek az illúziónak a hajszolása nyilván eltereli a figyelmet azokról az értékekről, amik abban az adott életkorban megélhetők. Amikor elérkezik az az idő, hogy óhatatlanul szembesül bizonyos külső és belső jeleken keresztül az ember azzal, hogy közeledik az idős korhoz, akkor teljesen ráér elkezdeni foglalkozni azzal, hogy mit kezdjen a változással. Nyilván nagyon különböző jelek tudnak erre figyelmeztetni, és nem ugyanolyan mélységben érinti meg az embert, hogyha megjelenik néhány ránc az arcán, vagy azt látja, hogy nem olyan tónusban vannak már az izmai, mint hogyha valami súlyos betegséggel köszönt be az öregkorral való szembesülés – mondta.
A felmenőinknél tapasztalt minták is befolyásolják azt, ahogy az idő múlásához viszonyulunk.
„Kevesen tudják megtalálni a vágyott békét és nyugalmat, az önmagukkal és a környezettel kialakított harmóniát öregkorban. Azok az idős emberek, akik pedig nem tudják ezt megvalósítani, nagyon sokszor terhet jelentenek a család vagy a környezetük számára. De persze lehet pozitív mintát találni. Kérdés, hogy az idősödés számomra a fiatalság elvesztését jelenti-e, és akkor az szenvedést, fájdalmat okoz és veszteséget jelent, vagy képes vagyok–e látni az új időszakban, az előttem lévő kihívásokban az új minőséget? Ez szemléletbeli kérdés. Természetesen minden pillanatban elveszítjük az előző pillanatot, és minden pillanatban megérkezünk egy újba. És ez az életszakaszainkra is igaz. Ha minden előző életszakaszból gyűjtünk magunknak valamit, mindenhonnan elhozunk valamit, akkor azért jó eséllyel a bölcs öregkor és nem a szenilitás felé fogunk haladni” – mondta a szakember.
Tehát az önismeret, az önmagunk szeretetet és tisztelete, valamint a méltóság kerül előtérbe.
„Természetesnek tartom, hogy az élet során mindannyian csinálunk olyan dolgokat, amire utána nem vagyunk büszkék. Ha az idő múlásával képesek vagyunk ezekre a tévedéseinkre, hibáinkra, magunk előtt is nehezen vállalható életeseményeinkre, vagy csak érzéseinkre szeretettel visszanézni, elfogadva azt, hogy akkor és ott a legjobb szándékunkkal is annyira futotta, annyira voltunk képesek, az az önmagunk tisztelete és elfogadása. Hisz ez a lelkünk küzdelmének a folyamata, hogy ne tisztelnénk azt az erőfeszítést, amit megtett, akár a hibákkal együtt is, amiket vétettünk!” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
