Hetvenöt éve, 1936. július 17-én lázadás tört ki a Spanyol-Marokkóban állomásozó csapatok között a köztársasági kormány ellen, ami másnap a spanyolországi helyőrségekre is áterjedt – ezzel megkezdődött a modern kor legvéresebb polgárháborúja, sokak szerint a második világháború főpróbája.
Spanyolországban 1931-ben döntötték meg a királyságot. A köztársaság középbal kormánya demokratikus alkotmányt fogadott el, földreformot hajtott végre, elválasztotta az államot és az egyházat. 1933-ban, a gazdasági válság csúcspontján a jobboldal került hatalomra, és visszavonta elődei demokratikus intézkedéseit, a munkások megmozdulásait erőszakkal fojtotta el. 1936-ban az újabb választásokon a baloldali egységfront győzött, de a jobboldal ebbe nem nyugodott bele, a megosztott országot elöntötte az erőszak.
A felkelők, a kormánnyal szembefordult tábornokok és a szélsőjobboldali falangisták több várost elfoglaltak. A marokkói csapatok partra szálltak Dél-Spanyolországban. Az ország egyharmada került a lázadók kezére, a többi területen a kormány meg tudta szilárdítani hatalmát. 1936 őszén a baloldali erőket tömörítő kormány élére Largo Caballo került, míg a nacionalista erők 1936. október 1-jén Francisco Francót kiáltották ki főparancsnoknak (generalisszimusz) és államfőnek, a tábornok később felvette a caudillo (vezér) címet is.
A nagyhatalmak szóban a be nem avatkozás mellett álltak ki, de a gyakorlatban mindkét fél élvezett külföldi támogatást. A fasiszta Németország és Olaszország hadianyag-szállításokkal és önkéntesnek álcázott katonákkal segítette a lázadókat. A spanyolországi hadműveleteket tapasztalatszerzésre használó német Wehrmacht repülőgépei bombázták porrá a baszk Guernicát. A Szovjetunió fegyverrel, hitellel és tanácsadókkal segítette a köztársaságiakat, a Komintern által toborzott nemzetközi brigádokban több tízezren (köztük magyarok is) harcoltak.
A nacionalisták 1936 novemberében Madrid határáig jutottak, de itt megállították őket. A baloldal azonban végzetesen meggyengült, miután a következő évben összecsapások robbantak ki a kommunisták, anarchisták és trockisták között. A lázadók ezt kihasználva egyre több területet nyertek, végül 1938 áprilisában kijutottak a Földközi-tengerhez, kettészakítva a köztársasági Spanyolországot. 1939 tavaszára a köztársasági erők nagy része megadta magát, Madrid, ahol a helyőrség fellázadt és átvette a hatalmat a kommunistáktól, március 28-án kapitulált. A fővárosba bevonuló Caudillo április 1-jén befejezettnek nyilvánította a polgárháborút, azonnal barátsági szerződést kötött a hitleri Németországgal, és kilépett a Népszövetségből.
A háború hat évnyi nemzeti jövedelmet emésztett fel, az áldozatok számát 600-800 ezerre, az emigránsokét 300-400 ezerre teszik. A harcok folyamán a két fél mintegy 50 ezer embert végzett ki ügyük feltételezett ellenségei közül, a polgárháború utáni megtorlások 100 ezer életet követeltek. A sebek nagyon lassan hegednek be, a gazdaság három évtized alatt heverte ki a veszteségeket, a társadalom teljesen még ma sem.
A polgárháború és a Franco-diktatúra megítélése korántsem egységes, az áldozatok rehabilitálásának ügye még mindig viharokat kavar.
