A nemzetközileg elismert, pécsi születésű, s a városhoz több szállal kötődő, Munkácsy- és Kossuth-díjas festőművészt, Ilona Keserü Ilonát választotta a város vezetése 2011-ben Pécs díszpolgárává. A hetvenhét évesen is aktív, nagy tekintélyű alkotót pályakezdéséről, mestereiről, s az életét kitöltő festészetről faggattuk.
Ő a pécsi képzőművészet nagyasszonya, akinek érdemes odafigyelni a gondolataira, meghallgatni a véleményét, és persze elmerülni az alkotásaiban – fogalmazott Ilona Keserü Ilonáról szólván magángalériás ismerősöm. Ha végigtekintünk e gazdag életmű eddig is jelentős termésén (akár a www.ikeseru.org honlapra kattintva), több mint ezernégyszáz festmény mellett más műfajban született munkákat is találunk. Hisz illusztrált könyveket, 1967-1976 között színházi produkciókhoz tervezett díszletet-játékteret, s az olajfestmények mellett rajzok, vászondomborítások, festett téralakzatok is készültek.
„…a festés folyamata szünet nélküli küzdelem, birkózás az Angyallal, aki bennünk van, és azt akarja, hogy felülmúljuk önmagunkat” – írja 2008-as debreceni életmű-kiállításának reprezentatív katalógusában a művésznő. Pályája során persze nemcsak önmaga küzdelmét élte át, de tanítványainak útkeresését is segítette, huszonöt éven keresztül. A Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola, majd az egyetem művészeti doktorképzésének egyik előkészítője, alapítója, professzora lehetett.
– Első mesterem itt Pécsett Martyn Ferenc volt, aki a gyerekrajzaim láttán fedezett föl engem – meséli. – Tizenkét-tizenhárom éves koromban kerültem kapcsolatba vele, rendszeresen jártam hozzá a műtermébe. Az ő tanácsára iratkoztam be a Képzőművészeti Szabadlíceumba, aminek ő az egyik korrektor-művésztanára volt. Itteni tanulmányaimnak köszönhetően kerültem be a rajzaimmal olyan országos válogatásba, mint például az 1950-ben a Nemzeti Szalonban, Budapesten rendezett ifjúsági tárlat. Innen szinte egyenes út vezetett a pesti művészeti gimnáziumba, majd a Képző- és Iparművészeti Főiskolára, ahol előbb Bencze László, majd Szőnyi István volt a mesterem.
– Egy jó tanítvány mit tanul a mesterétől anélkül, hogy utánozná? Technikát, szemléletmódot, világlátást?
– Mindezt. De egy kicsit vitatkoznék, mert úgy tartom: a jó tanítvány, akinek mély kapcsolata alakul ki a mesterével és annak műveivel, egy ponton eljut odáig, hogy a mozdulatai, a munkái óhatatlanul hasonlítani kezdenek az övére. Nem mintha utánozni akarná, egyszerűen a magáévá teszi az ő emberi és szakmai tudásanyagát. Életem nagy konfliktusai épp ebből származtak. Mert nehéz elképzelni egymástól távolabb álló művészeti és korszellemet tükröző műveket és alkotókat, mint amilyen Martyn Ferenc és Szőnyi István volt. Nagyon szerettem őket, s igyekeztem mindkettejük gondolkodásának beavatottja is lenni. Mert nemcsak nagyszerű művészek, de lenyűgöző személyiségek is voltak. Saját utam megtalálását az sem segítette, hogy az ötvenes évek elején a kultúrpolitika szabta meg, mit hogyan tanítsanak nekünk a főiskolán, az akkor kezdődő szocreál korszak jegyében.
Az ifjú alkotó a 60-as évek közepére mégis megtalálta a maga stílusát. Ebben egyéves olaszországi tanulmányútjának is nagy szerepe volt, hisz Róma a világ egyik legfontosabb művészeti központjának számított. Nem csoda hát, hogy amikor hazajött, új munkái láttán Martyn Ferenc azt mondta: ,,Ezek a művek ott vannak, ahol a világ művészete tart”. Észrevették ezt mások is, így a XX. század magyar festészetét bemutató tárlatok szereplőjeként a 70-es években nemzetközi színtéren is bemutatkozhatott.
Alkotóművésztől megkérdezni, melyik a kedvenc műve, nem túl eredeti ötlet. Miként színművészetünk nagy tragikája, Jászai Mari azt mondhatná, kedvenc szerepe mindig az volt, amit aznap este játszott, úgy anyai ágon késői leszármazottja, Ilona Keserü Ilona is nehezen választ ki magának egy-két festményt az életműből. De az már előfordult, hogy egy képét évtizedek távolából jobbnak véli. Ezért vásárolta vissza nemrég egy aukción 1965-ben készült, Négyes számú festmény című alkotását.
– Képeim egy része magántulajdonban és galériákban, múzeumokban, gyűjteményekben van, szerte a világban. A mű leválik alkotójáról, s éli a maga önálló életét, az emberek között. Végül is ez a cél, erre vágyom én is. Hogy szeressék, és mások számára is jelentsen valamit a munkám. 1979-ben Mexikóváros múzeumában rendeztek egy magyar kiállítást, ahol az egyik nézőt faggatni kezdte a helyi újságíró: mely művek tetszenek neki a legjobban? Válaszában az enyémeket nevezte meg. S miért? Mert ilyet még sosem láttam – mondta. Efféle fogadtatásról álmodik minden művész. Én is büszke voltam rá.
– Idén tavasszal Szlovákiában, a Pozsony melletti Danubiana modern múzeumában mutathatta be alkotásait Sikora Rudolffal közös tárlatán, nagy sikerrel. Itthon legközelebb hol állít ki?
– November-decemberben a pécsi Nádor Galériában az elmúlt három év új képeit állítom ki, ugyanakkor a veszprémi Csikász Galériában is szerepelek hasonlóan friss munkákkal.
– Mit jelent önnek a díszpolgári cím?
– Tizenhét éves koromban elkerültem Pécsről, és csak a nyolcvanas években jöttem vissza, a tanítás kedvéért. Azóta kétlaki vagyok. Ezt a címet nagyrészt e szolgálat elismeréseként kaptam, azért a 25 évért, amíg a fiatalokkal foglalkoztam. Komoly szellemi munka részt venni egy iskola építésében és a művészet tanításának napi gyakorlatában. Remélem, sokaknak hasznára volt az együttműködésünk. Számomra a szakmai indulást mindenképpen Pécs jelenti, elsősorban Martyn Ferenc révén. Ő rendkívül komolyan vett engem, úgy látta, ha velem foglalkozik, akkor a jövővel foglalkozik. De Pécs számomra mást is jelent. A város történetének egyik legjelentősebb, de kevéssé ismert időszaka az 1945-1948 közötti három esztendő. Az országban koalíciós kormány működött és polgári demokrácia volt. A háború utáni újrakezdésben olyan szellemi mozgalmak indultak el, s olyan kedvező társadalmi változások kezdődtek, amit egy magamfajta, az igazságra és a szabadságra fogékony gyerek is érzékelt. Eleven emlékek és dokumentumok idézik számomra e korszakot. Ez nemcsak kiindulási pontot jelent, hanem egy olyan célt is, ahová érdemes lenne megérkezni, és folytatni a félbemaradt folyamatokat.
– Szellemi és fizikai frissességének mi a titka?
– Mindig is nagyon sokat dolgoztam, s amit csinálok, boldoggá tesz. Mindezt kiteljesítette az anyaság, a legszorosabb emberi kapcsolatok élménye.
Egy festő életének első része úgy írható le, hogy van a festészet és van ő, s a kettő időnként találkozik. Ez évtizedek múltával megváltozik. Én már a festészetben létezem, a környező világ kevésbé fontos. Realitása a képeimnek van. Szeretteimen kívül számomra az igazi létezők a művek, amiket létrehozok.
