Óvodás korában arról álmodott, színésznő lesz, s a család szórakoztatására nemcsak Hófehérkét, de egy személyben a hét törpét is életre keltette. Aztán az iskolai ünnepélyeken ő lett az ügyeletes versmondó lány, a napköziben színdarabokat rendezett, ha csak lehetett, pódiumközelben volt. De a szülei „rendes” pályára szánták, s végül az osztályfőnöke javaslatára lett fodrász. Ám első szerelméhez sem lett hűtlen, 49 éves pályafutásából az utóbbi 33 esztendőt a Pécsi Nemzeti Színházban a színészek szolgálatának szentelte.
Tizenhét éves korában jelentkezett először a PNSZ-be színházi fodrásznak, de elutasították, mondván: túl fiatal és tapasztalatlan. A lelke mélyén érezte: igazuk van. „Utcai fodrászként” tizenöt évig dolgozott, legtöbbet a nemrég elhunyt legendás mestertől, Nőt Bélától tanulta szakmailag is, emberileg is. Aztán kellő tudással és gyakorlattal felvértezve, 1980-ban teljesült az álma: felvették a teátrumba!
– Itt gyorsnak és kreatívnak kell lenni, meg jó pszichológusnak is – meséli Kovács Klári. – Én már egyetlen pillantásából tudom, milyen napja van a színésznek, hogyan szóljak hozzá, vagy inkább hagyjam csendben koncentrálni. Nemcsak a fejével, a lelkével is foglalkoznom kell, hisz esténként mégiscsak ő viszi vásárra a bőrét.
– Mennyire kap szabad kezet a jelmeztervezőtől?
– Változó. Ha kapok, annak nagyon örülök, ha nem, akkor úgy oldom meg a feladatot. Előfordult, hogy a tervező azt mondta: túlteljesítetted a maximumot! Nagy dicséret, ám ha nekem hiányérzetem van, fabatkát sem ér! Az is megesett, hogy a próbák alatt a rendező és a tervező úgy összekülönbözött, hogy a frizurák terén végül az én szerény elképzelésem érvényesült. Egyébként mindig utánanézek a darabnak, amire készülünk, mert szeretek tisztában lenni a karakterekkel, s a korszakkal, amelyben játszódik. Ennek birtokában tudok kifogástalan hajat és maszkot készíteni. A színházban csak maximalistának szabad lenni, nagy szakmai alázattal.
– Gyermekkori álma is valóra vált, amikor kisebb szerepekben a világot jelentő deszkákra léphetett.
– Apróbb statisztálások mellett Az arany árában egy kokottot alakítottam, az Illatszertár vásárlójaként szöveges szerepem volt Széll Horváth Lajos partnereként, A francia hadnagy szeretőjében pedig testhezálló feladatot kaptam: fodrász és öltöztető lehettem.
– Nemcsak parókát, frizurát készít, hanem sminkel is, amihez időnként különböző sérülések nyomait kell felvinnie a színész testére.
– Ó, ezt a rendezők és a színészek is szeretik, főleg, ha vér is folyik! Persze, művér. A gumiból készült protézist készen lehet kapni, ez többször is felhasználható, ilyennel dolgoztam például Az ötödik pecsétben. Jobbára azonban saját kezűleg formáltam meg orrgittből a sebhelyeket, szemölcsöket, bibircsókot, vagy épp Cyrano karakteres ,,arcdíszét”. A Liliom-előadáshoz lőtt sebre volt szükség a szereplő homlokán, amit különböző festékekkel, művérrel színeztem élethűre. Egy színikritika, persze név nélkül, egy olyan maszkomat dicsérte meg, amelyben a színész teljesen kopasz, szőrtelen fejének ékessége mindössze egy markáns bajusz volt.
– Az néha rakoncátlan is tud lenni…
– Drága N. Szabó Sándornál fordult elő a Hyppolit előadásán, hogy bajuszának egyik vége elengedett. Mivel én meglehetősen gyakran a kulisszák mögül figyelem az előadást, amikor kijött a színről, azonnal visszarögzítettem az orra alá. Ezért jó, hogy mindig van nálam a fésűn kívül egy csomó csat, meg ragasztó, tű, cérna, egyebek – a váratlan helyzetekre. Sokszor egyetlen pillanat alatt kell megoldást találnunk, s a gyorsöltözések is bejáratott mozdulatokat követelnek. A My fair Ladyben pár másodperc volt csak a főszereplő két jelenése között. A lépcső tetején vártuk az öltöztetővel. Ő fogta a kezében a hálóinget, amit a művésznőnek fel kellett vennie, én hántottam le róla a ruhát, mint kígyóról a bőrt, s már kezében a kispárnával, énekelve indult vissza a színpadra, amikor még húztam le a lábáról a harisnyát.
– Ezernyi fotót őriz színészekről, énekesekről, akikkel együtt dolgozott.
– Szeretem őket lefényképezni, hogy amikor már a fésű is kihullik a kezemből, visszaidézhessem a közös munkát, az alakításaikat, az egyéniségüket. Titkos vágyam, hogy egy kiállítás keretében a közönségnek is bemutathassam e felvételeket, hisz fél évszázad színháztörténetének meghatározó művészeit láthatjuk rajtuk. Január óta nyugdíjas vagyok, de nagy örömömre még mindig hívnak egy-egy munkára, s én boldogan megyek. A színház volt az életem, mindent ennek rendeltem alá. De nem bánom. Pár évvel ezelőtt, egy társulati karácsonyon mindenki kívánhatott valamit. Én azt mondtam: még sokáig szeretném érezni a társulat szeretetét. S lám, azóta megkaptam a Csaba Zita Hívódíjat, amit ők titkos szavazással ítélnek oda olyan színházi háttérmunkásnak, aki nem áll a rivaldafényben, de nélküle nem lenne előadás. Ez a díj a legnagyobb megtiszteltetés számomra, mert azoktól kaptam, akikkel együtt dolgozom. S azzal áltatom magam, hogy az előadás végi taps egy kicsit mindig nekem is szól.
