A Zsolnay Aranykora – Gyugyi-gyűjtemény több mint 600 kerámiatárgya páratlan értéket képvisel és az egész világból csodájára járnak, nem is véletlen, hogy a Zsolnay Negyed ékkövének tartják. Az egyedülálló műtárgyakat szemlélve utánajártunk, vajon melyik a legrégebbi, a legnagyobb, a legérdekesebb vagy éppen legértékesebb tárgy a gyűjteményben.
Mivel a kiállítás időrendi sorrendben mutatja be a Zsolnay-műtárgyakat, ezért a legrégebbi darabokkal az első helyiségben találkozhatunk. A legidősebb tárgy egy kínai formavilágú váza, ami 1873-ban készült és egy ágon ülő, szedret csipegető madár látható rajta.
A tervező, Zsolnay Júlia nyomán Júlia vázáknak nevezik az a két Zsolnay óriásvázát, melyek párban állnak, s a maguk kb. egyméteres magasságával valóban kitűnnek a többi tárgy közül. Ezzel szemben található a gyűjteményben egy mindössze 3,7×5,6 cm-es apró, Tiffany-dekorral díszített váza is, mely leginkább egy kupicára hasonlít, ezzel elnyerve a legkisebb tárgy címet.
Megragadó a története a különleges szépségű, arany reliefes, duplafalú tányérnak, melynek külső fala méhsejtformában van áttörve. Nagy utat tett meg, hiszen 1888-ban készült Pécsett, a Zsolnay gyárban, majd a világ másik végébe, Sydney-be került, rá száz évre Amerikában bukkant fel, majd Pittsburgh-ből 120 évnyi kalandozás után végül visszakerült pécsi születési helyére.
A legtöbbeket izgató kérdés talán az, hogy melyik a gyűjtemény legdrágább darabja és mennyit ér. A kategória győztese a Muzsikáló pán esti tájban című falikép. A plasztikus, aranyos zöld, sárkányok által körbefogott, eozinos kerámiakép a muzsikáló természet szimbolikus látomása. Feltehetően Nikelszky Géza kivitelezte az ismeretlen művész festményét. A kép különlegessége, hogy a nézőpont változtatásával a Hold fénye erősödni látszik. A mű becsült értéke 100.000 euró, azaz kb. 30 millió forint. Kimagasló értékét két dolognak köszönheti: egyrészt a plasztikai megformálásnak, melyre nagy gondot fordítottak a bonyolult sárkánypár megörökítésénél. Másik értéke maga a kép, ami az eozin technika egyik csúcsa. Olyan festői hatásokat tudtak megjeleníteni a korabeli mesterek, ami egy festőművésznek olajvászon technikával is becsületére válna. Ráadásul a festőmesternek „vakon” kellett dolgoznia, ugyanis az eozin színei csak az égetés után jönnek elő, így a festésnél csak valószínűsíthették a végeredményt.
(x)
