A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően már több mint 70 nemzetközileg elismert külföldi író járt városunkban, akik az egy hónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül pedig saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál. Legutóbb a kanadai születésű, de Münchenben élő Twyla Dawn Weixllel beszélgettünk a városról szerzett benyomásairól és az alkotásról, valamint a Magyarországhoz köthető rokoni szálairól.
– Hogyan jut el egy kanadai születésű, Németországban élő képregényrajzoló Pécsre?
– Azért jöttem Pécsre, hogy a képregényemen dolgozzak, amit én írok és én rajzolok. Leginkább csak a munka, az alkotás lehetősége vonzott, egyszerűen csak jó lehetőségnek gondoltam a Pécsi Íróprogramot ahhoz, hogy egy jó pár oldallal elkészülhessek. Semmit nem tudtam Pécsről előtte, de szerettem volna Magyarországra jönni és itt dolgozni, de azt nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire meghatározó élmény lesz itt lenni.
– Miért, mi történt?
– Szóval, a nagyapám egy Fejér megyei településen, Előszálláson született, onnan emigráltak testvéreivel Kanadába 1903-ban. A családomból senki nem járt még ezen a helyen, csak én, most, köszönhetően annak, hogy Pécsre jöhettem. Amikor ugyanis ideérkeztem, az első héten annyira meleg volt, hogy alig tudtam gondolkodni, nemhogy dolgozni. A meleg elől azonban el tudtam menekülni a csodálatos Klimo Könyvtárba, ahol nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, sokat segítettek a munkámban. Itt kötöttek össze egy pappal, aki Előszálláson él és dolgozik, és akit meg is látogattam.
– Milyen volt a nagyapja szülőfalujában lenni?
– Nagyon megható. A pap, Miklós atya elvitt abba a templomba, ahol nagyapámat megkeresztelték 1884-ben. A templomban akkor épp misét tartottak, amire el akartam menni, noha nem vagyok katolikus. Egészen lenyűgöző élmény volt. Könnyekig meghatott, ahogy egy kis ministránsfiú, aki úgy nézett ki, mint egy angyalka, azt mondta nekem, egy idegennek, hogy „béke legyen veled”. Ezután a templomban, mikor már mindenki elment, gyertyákat gyújtottam az élő és a halott rokonaimért, szeretteimért. Azért, hogy igazán megéljem a pillanatot, hogy jelen legyek a saját történetemben, a múltamban. Miklós atya ezután mutatott egy óriási, régi, 1700-as évekből származó könyvet, melyben ott volt leírva nagyapám neve, Veixl Sándor. Nagyon megindító volt ez, mivel mi, a családom, nem igazán tudunk sokat a távoli rokonainkról és azáltal, hogy itt jártam, a kapcsolatom a családom múltjával élővé vált, közelivé. A temető sírkertjében Miklós atya mutatott egy sírt, amin a Veixl Ferenc név állt. Nem tudom, hogy milyen ágon és hogyan kötődik ő a családomhoz, de kiderült, hogy a második világháborúban Magyarország oldalán harcolt, ami azért furcsa, mert édesapám meg a szövetségesek oldalán harcolt vadászpilótaként. Nagyon érdekes, nehezen megmagyarázható érzés az, hogy a családom tagjai a háborúban egymás ellen harcoltak. Ahogy az is, hogy én vagyok az, aki mindezt itt felfedezhette. Azért, hogy ez az egész megtörténhetett, nem lehetek elég hálás Pécsnek, az íróprogramnak és a Klimo Könyvtárnak. Mire visszaértem, a hőség is elmúlt és kényelmesebben tudtam Pécsen dolgozni.
– És hogy tetszik a város?
– Nagyon tetszik, de nyilván más, mint München. München sokkal gazdagabb város. Münchenben, ahol már több mint 30 éve élek és dolgozom egyetemi oktatóként, nincsenek üres házak, nincsenek omladozó falú, romos épületek. Ami számomra kissé unalmassá is teszi (nevet). Leginkább a munkámra koncentráltam, ugyanakkor azért jutott idő a városra is. Imádom a belvárosi kávézókat, többet is meglátogattam párszor, mind nagyon egyedi, nagyon barátságos hely. Nem akartam a szállásomon dolgozni, úgyhogy mindig ezekben a kis kávézókban kötöttem ki. Az alkotáshoz szükséges atmoszféra számomra nagyon fontos, ezek a pécsi helyek pedig biztosították a megfelelő hangulatot. És a limonádéjuk is isteni! Közben néztem a pécsieket, mindig felfigyelve azokra, akiket minden nap láttam elsétálni a Király utcán. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűntek. Szerettem a kis pécsi utcákat is, nagyon csábítóak, legszívesebben mindet végigjártam volna. Ami meglepő volt számomra, hogy nagyon keskenyek helyenként itt a járdák, miközben az autósok és a biciklisek nagyon gyorsan cikáznak a járókelők közelében. A Király utcán szerintem a kerékpárosok túlzásba is viszik, túl gyorsan hajtanak. Az egyikre rá is kiabáltam, majdnem elgázolt.
– A város nevezetességeiből mennyit látott?
– A Zsolnay Kulturális Negyedet mindenképp meg kell említeni. Nem is feltétlenül maga a hely tetszett igazán, hanem a Zsolnay Vilmos porcelánművészetét bemutató tárlatok. Zseniális ember, zseniális művész volt. Egy német író ismerősöm is meglátogatott, vele elmentünk biciklizni az orfűi tó körül. Nagyon megnyugtató, szép hely, de alig tudtam odafigyelni, annyira a munka körül jártak a gondolataim. Szerencsére jól haladtam a képregényemmel.
Az idén 12. évébe lépett Pécsi Íróprogramot Méhes Károly író, a program kurátora és Kulcsár Enikő ügyvivő indította el 2007-ben az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése után, azzal a céllal, hogy a várost európai jelentőségű irodalmi helyszínné tegyék. A projekt keretén belül már rengeteg nemzetközi író vendégeskedett Pécsen, és számos pécsi író látogatott külföldre. Az elmúlt tíz év gyümölcse két antológia, melyekben az itt járt külföldiek Pécsről szóló írásait olvashatjuk. A második kötetet 2017 tavaszán jelentették meg.
