Vannak napok, amikor a Pécs belvárosában sétálgatók akaratlanul is furcsán érzik magukat: mintha valami hiányozna, mintha a megszokott dolgok nem kerültek volna a helyükre. Ha ilyenkor kicsit megállunk – mondjuk az Irgalmasok utcáján – és körbenézünk, gyorsan rájöhetünk arra, hogy mi is a bökkenő. Ilyenkor ugyanis hiányzik a városképből Kovács János, Pécs híres belvárosi kosaras bácsija.
Nem sokszor múlik el úgy nap, hogy ne járná a belvárost fonott kosaraival teli kis kocsijával. A 72 éves Jani bácsi – aki ismeri, így szólítja – azonban csak akkor kerüli el a városközpontot, ha épp nagyon kellemetlen az idő, egyébként viszont a belváros „a törzshelye”, mondta mosolyogva a híres kosárárus.
Az idős kosárfonó 15-20 éve járja portékájával a város legnépszerűbb utcáit – pontosan ő sem tudja már, hogy mennyi ideje. Kérdésünkre elmondta, hogy a város befogadta őt, nagyon sokan ismerik és szeretik, és vannak visszatérő vendégei is. Ráadásul nyáron a külföldiek is ugranak árujára, mondta.
Sőt, számos megrendelést is kap a helyiektől, és nem ám csak kosarakra, hiszen Jani bácsi fonott, vesszőből készült lámpaburákat vagy épp falvédőket is készített már kérésre. Hozzátette, hogy szerinte nagy előnye van annak, hogy a „pécsi népség” tudja, hogy számíthatnak a megjelenésére: nem kell keresgetni a kosárboltokat, vagy az internetet, csak oda kell menni hozzá, ő segít. A Kossuth téren és a Búza téren rendezett termelői- és tüke-piacokon pedig már örökös helye van.
Amióta az eszét tudja, vesszőfonással, kosárkészítéssel foglalkozott.
-Ebbe születtem bele, édesapám is ezt a szakmát űzte, ő tanította meg nekem a kosárfonást. Tízéves koromtól fogva önállóan készítettem már sok-sok kosarat – mondta szerényen.
Persze nem csak kosárfonással foglalkozott egész életében. Dolgozott „vállalatnál” is, útépítéssel és aszfaltozással kereste a kenyerét, mindaddig, amíg 1982-ben le nem százalékolták betegség után. Egy ideig segélyen élt, de azóta is a kosárkészítés teszi ki mindennapjait. Sokan hiszik, hogy egyedül fonja kosarait, de erre ő csak azt mondta, hogy azt „egyedül nem győzné erővel és idővel”. Ott van a fia, aki segít neki, de vannak társai is a munkában.
Jani bácsi kifejtette, hogy a kosárfonás, a vesszőművelés – ha az ember „tudja a szakmát” – nem nehéz munka, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, és persze hozzá kell szokni, rá kell érezni a munkamenetre és a nyersanyagok tulajdonságaira. A vesszőt meg kell venni, aztán le kell főzni, le kell hántolni, majd újra le kell forrázni, hogy hajlékony legyen. Ezután jön a fonás. A probléma az, hogy még ha rutinos is valaki, ez hosszadalmas folyamat. Egy nap alatt 2-3 kosarat készítenek el. De Jani bácsi ezt nevetve lerendezte azzal, hogy „türelem az kell, türelem az van, az Úr Jézus megadta”.
Jani bácsi nemrég kosárfonó vállalkozást szeretett volna indítani, azonban az engedélyt nem kapta meg. Az indok az volt, hogy túl idős már ehhez. Kérdésünkre elmondta, hogy boltot igazán soha nem szeretett volna nyitni, hiszen azt nyugdíjából lehetetlenség lett volna fenntartani, és szerinte azért annyi kosarat nem is adott volna el, hogy megérje a boltnyitás.
Kérdésünkre, hogy vannak-e tervei a jövőre nézve, annyit mondott, hogy „itt születtem, itt öregedtem meg, amíg lehet árulom tovább a kosarakat, de hát nekem már minden perc ajándék”.
