A Talentum Kulturális Fórumban kezdte zenei tanulmányait, majd Németországban folytatta egy főiskolán, ám mindeddig nem volt ideje megszerezni a hegedűművészi diplomát. Mága Zoltán éppen ezért beiratkozott a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára. A zenész dinasztiából származó művész szerint nem számít a bőrszín, a felekezeti hovatartozás, aki tanul és dolgozik, az boldogul.
– Miért iratkozott be a Pécsi Tudományegyetemre, hiszen e végzettség nélkül is rendkívül sok felkérésnek kell eleget tennie?
– Az integráció kulcsa a tanulás. Világszerte ismernek, szeretnek, tisztelnek, de az embernek mindig fejlesztenie kell magát. Előadóművészi diplomám van, de hegedűművészi végzettséggel nem rendelkeztem, és szeretném, hogyha pedagógiai végzettségem is lenne. Ezért döntöttem úgy, hogy jelentkezem a PTE művészeti karára. Vannak céljaim, amiket meg szeretnék valósítani. Nagyon sok tehetséges, hátrányos helyzetű gyermeknek szeretnék segíteni: az álmom az, hogy létrehozzam a Nemzetközi Integrációs Kulturális Központot, ahol ezek az ifjak tanulhatnak. Ott nem fog számítani, hogy ki honnan indult, honnan származik, csak a tehetséget vesszük majd figyelembe. Szeretném már jövőre megépíteni, és a legjobb külföldi és hazai tanárokat hívnám oktatónak.
– Miért éppen Pécset választotta?
– Büszkén mondhatom, hogy a legjobb hegedűtanárok Pécsett vannak, Bánfalvi Béla tanár úrtól tanulok, őt a volt tanárom, a kétszeres Kossuth-díjas hegedűművész, Komlós Péter ajánlotta, mondván, ha a komolyzenei tanulmányaimat szeretném felfrissíteni, akkor hozzá forduljak. Meghallgatott, majd fel is vettek a karra, aminek nagyon örülök. Fantasztikus tanár, olyan motívumokat mutat, amelyek eddig kimaradtak a tanulmányaimból. Nem ciki tanulni, arra biztatok mindenkit, hogy aki teheti, az képezze magát. Nagyon jó híre van Pécsnek, nagyon jók a tanárok, s ez a legfontosabb.
– A diákokkal milyen a kapcsolata? Bele tudott-e kicsit kóstolni az egyetemisták életébe?
– Amikor beültem az órákra, akkor nagyon meglepődtek a diákok, de éppúgy a tanárok is. Inkább a tanároknak volt furcsa, mert játszottam már velük. A diákok pedig nagyon különösnek tartották eleinte azt, hogy tudják, telt házas koncertjeim vannak, s játszottam már világhírű művészekkel. Az iskolapadban azonban én is diákká válok, s ismét a gyermekkori élmények elevenedtek fel. Néhány óra után aztán megszokták, hogy én is tanulok, vizsgázom. Az egyetemi bálon azonban a diákokkal is megismerkedtem, kicsit tartottam is tőle, hogyan fogadják a zenémet. De jól sikerült, sorba álltak dedikáltatni, aztán sokat beszélgettem is velük.
– Hogyan sikerültek a vizsgái?
– Jól vizsgáztam, hál’ Istennek, sőt az egyik házi dolgozatomra még dicséretet is kaptam.
– Legutóbb Pécsett a Székesegyházban lépett fel, ahol az orgonaművészettel és orgonaépítéssel foglalkozó Magyar Organológiai Kutatóintézet létrehozása ügyében tartott jótékonysági koncertet. Ám az ország számos pontján rendezett már hasonló karitatív célú hangversenyeket. Mi motiválja?
– Büszkén mondhatom, hogy a 2009-ben elindított 100 templomi koncert-sorozatom sikeres volt. Véghezvittem azt, amit elhatároztam. A sorozatot azért indítottam, mert a gazdasági válság miatt nagyon sokan kerültek bajba, s úgy gondoltam, hogy így is tudok segíteni az embereknek. Eddig több mint 100 millió forint gyűlt össze, s mindenhol telt ház fogad bennünket. Azt tapasztaltam, hogy ha baj van, akkor a magyarok összefognak, így tettek az árvizek esetén vagy a devecseri iszapkatasztrófa után. A zenétől feltöltődött az emberek lelke, hidat építettünk ember és ember között, vallás és vallás között. Gyermekkoromban megtanultam azt, hogy sokkal jobb adni, mint kapni. Nagyon szegény családból származom, engem úgy neveltek, hogy figyeljek oda az emberekre. Emlékszem, kisiskolás koromban előfordult, hogy ha nekem egy kiflim volt, de a társaimnak nem volt semmilyen étele, akkor megosztottam azt velük. Ezt a szüleimtől láttam, akik igen nehéz körülmények között éltek. Most a gyermekeimet nevelem erre.
– Mi a titka a sikerének?
– A közönség iránti alázat, és hogy többet gyakoroltam, mint a kollégáim általában. Annak a híve vagyok, hogy tanulni, dolgozni kell. Ebben a gyönyörű szép országban egyforma eséllyel indul az, aki ezt teszi, így nem számít, hogy kinek milyen a bőre színe és a vallása. Soha nem nézték a származásom, mindig becsülettel, örömmel fogadtak mindenhol.
