A Kis-rét az új Széchenyi tér, a Dömörkapu buszforduló meg az új Konzum. Baj? Dehogy. Egy hónapja még elégedetten csettintett volna bármelyik turistaegyesület a Mecsekre szabaduló lelkes kirándulók láttán. Csakhogy a jelen helyzetet a kényszer szülte, és sokan inkább menekültek, mint természetjárók, kívül a komfortzónájukon. Elemi érdekünk néhány dologra odafigyelni.

MESTER ZOLTÁN ÍRÁSA

Az erdő és a természet közös kincsünk. Milyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sok pécsinek tényleg csak sétatávolságra (vagy rövid utazásnyira) van a nagybetűs ERDŐ. Annak is a leginkább érintett, Pécset északról határoló sok száz hektáros Mecseki Parkerdő.

Ez a közelség szó szerint érintő, a legtöbb belépési ponton az utolsó ház után az első fa már az erdő, a hozzá tartozó flórával és faunával, őzekkel, vaddisznókkal, borzokkal és mókusokkal, a mecseki tavaszban éppen csak virágzásnak indult védett növények tucatjával.

És tényleg: jelen helyzetben a zöld, madárcsicsergéssel teli erdő olyan csábító a karantén kényszerű bezártságával szemben, olyan elemi ösztönt ébresztget, hogy urbánus ember legyen a talpán, aki ellen tud állni neki. És ez így van rendjén.

(Kutyánk és a természetközelség kényelme nálunk az otthon és lakóhelyválasztást is meghatározta.)

Az elmúlt években bejártam Mandulával a Mecsek (szerintem) összes turistavonalát, a járt és járatlan ösvények nagy részét, és ezt abban érzem igazán meg, hogy kedvhez, időjáráshoz és túracsapathoz fejben össze tudok állítani bármilyen random útvonalat.

Az elmúlt hetekben mégis nehéz volt olyan rendszerint csak őzek vagy erdőmunkások által használt, szinte benőtt ösvényt találni, hogy ne találkoztam volna emberrel, vagy ami igazán elkeserítő, az emberi jelenlét félreérthetetlen nyomaival.

A Mecsek pécsi részén külön, egymással hol békésebben, hol konfliktusosabban, de alapból a másikat tudomásul vevő szubkultúrák alakultak ki: tájfutók, hobbifutók, maratonisták, ultramaratonisták, hegyrefutók, sífutók, kutyasétáltatók, kutyával futók, canicrossosok, túrázók, kirándulók, nordic walkingolók, piknikezők, biciklisek, downhillesek (mondjuk őket senki nem szereti), egészségügyi sétálók, magányos vándorlók, kőszobrokat építők, fémdekteroros gyűjtők, geocachingelők, természetfotósok és a saját hóbortos szokásaiknak hódolók, mint például az erdő közepén random ordibálók. (Utóbbiak tényleg frászt tudják hozni az emberre.)

Az erdőt használó különféle csoportok közötti törékeny egyensúlyba (ahogy az élet oly sok más területén) a koronavírus-járvány piszkált bele, hogy felszítsa az indulatokat és újra rendezze a viszonyokat.

A változás szembeötlő: rengeteg ember megy ki a természetbe a magány, a bezártság elől menekülve, lefárasztani a gyereket, vagy egyszerűen a csendes megőrülés ellen. Ez pedig jelentősen megterheli a környezetünket.

Ezért talán soha nem volt ennyire fontos, hogy néhány alapvető dolgot kihangsúlyozzunk.

Az erdő és a koronavírus

Az érvényben lévő kijárási korlátozás értelmében: „a kutyasétáltatás, (…) az egyéni szabadidős sporttevékenység, séta megengedett, de tartsunk másoktól 1,5 méteres távolságot”.

De a „Magyar Természetjáró Szövetség is azt kéri, hogy a koronavírus-járvány idején mindenki maradjon otthon, és csak virtuálisan kiránduljon, online induljon a természetbe.”

Ez a legegyszerűbb módja a vonatkozó rendelkezések betartásának és a járvány terjedésének megfékezésének. Különösen, hogy a népszerű és ismert helyeken sok ember fordulhat elő, és hogy a természetben könnyen óvatlanná válhatunk.

A friss szellő, az üde erdő, a melengető napsütés és a Kis-Tubesről elénk táruló panoráma simán elhiteti velünk, hogy nincsen baj, a social distancing felesleges bohóság csupán, s a jó öreg anyatermészet meg a hegyi levegő megvéd minket a vírustól.

A biztonság látszólagos illúziójába egy pillanatra se ringassuk bele magunkat. A koronavírus éppúgy fertőz az erdőben, mint a helyijáratos buszon és éppúgy el lehet kapni, mint a szupermarketben. Sőt, minél jobban kiürül a belváros, annál több ember gyűlik össze az erdőben, szóval még növekszik is az esélye.

Minden találkozás magában hordozza a vírus terjedését, és ez alól nem kivétel az erdőben történő találkozás sem.

Ha mégis úgy döntünk, hogy elindulunk az erdőbe, érdemes a vonatkozó javaslatok fokozott betartásával érkezni. Kesztyű, maszk? Ma már semmi túlzást nem érzek benne.

Mivel a border collie-nk lassan betölti a hétéves kort, elég türelmessé vált, így elfogadja, hogy 24 órán belül egy nagyobb (és egy kisebb) erdei séta jár csak neki.

A mi technikánk alapvetően az erdő autóval történő megközelítése olyan kevéssé népszerű időpontban, amikor valószínűleg nem tartózkodnak tömegek az erdőben. A száj elé húzott sállal általában megelégszünk, a távolságtartást nagyon komolyan vesszük.

Vannak helyek, ahol ez nehezen megoldható, ilyenkor a félreállás, lehúzódás, és a közeledünk:nagy levegő, benntart, elhaladtunk két-három méter: kifújás között választok.

Nem állunk le beszélgetni, rémhíreket terjeszteni és statisztikákat elemezni, a kényszerű közelség mielőbbi feloldására koncentrálunk. Saját személyes harcom és dacolásom a vírussal, hogy az erdőt járók régi-régi szokásához azonban ragaszkodom: köszöntöm a másikat.

Az erdő és az ember

Rengeteg tiltás, javaslat, információs tábla ellenére nem lehet elégszer elmondani az erdőjárás alapvető szabályait, mert a Mecseki Parkerdő poppos részein olyan tömeg van, mint a Sétatérfesztivál alatt a Szent István téren, s a főbb túraútvonalak környéke olyan, mint a tér a hajnali takarítás előtt. Rengeteg szemét, az út mellett végzett kis- és nagydolog után hagyott zsebkendőhalmok, sörös és üdítősdoboz, csokipapír, szendvics alufólia, stb.

Csakhogy az erdőbe nem jár az utcaseprő, és a Biokom is csak a kijelölt szemétgyűjtőket üríti. Amelyek kicsit máshogyan működnek, mint a városi kukák: arra szolgálnak, hogy a szemetünket kidobjuk, de lehetőleg csak akkor, ha rászorulunk.

Ami szemetet termelsz, azt vidd is magaddal, ne terheld az erdei szemetest! Ritkán ürítik, de nem is üríthetnék olyan gyakran, hogy a vadállatok ne hordják szét, egyék meg, ne szoruljon bele a mókus a műanyagba, ne vágja el a cinege lábát a konzervdoboz. Vidd haza, és helyezd el az otthoni szemetesben!

Ne térj le a kijelölt útról: tapasztalat híján a legjobb a turistajelzést követni. Nem is gondolnánk, milyen könnyű eltévedni az erdőben. És persze nagy buli meg cuki, ha a Mecseki Mentőkutyás Egyesületnek kell értünk jönnie, de ugyanez viharban, kisgyerekkel, sötétben gyorsan veszélyessé válhat.

Az erdő és lakóinak nyugalmát tartsuk szem előtt, ne felejtsük el, hogy mi itt vendégek vagyunk csak. Kicsit mintha a múzeumban lennénk. (A természet semmibe vételének egyik fájó következményét szívjuk meg éppen.) A Mecsekben sok védett növény és állat él, az ő nyugalmuk és védelmük érdekében se térjünk le a járt útról, mert akarva-akaratlanul is kárt okozhatunk. Arról nem is beszélve, hogy lehet, a sete-suta őzgida aranyos, de egy sarokba szorított borz vagy vaddisznó az utolsó dolog, amivel találkozni szeretnénk.

Ne zavard az állatokat. A növényeket se. Rengeteg kivételes és védett növény van a Mecsekben, amiből több csak itt él, és meglepődnénk, hogy milyen kevés egyed van belőle! Mindegy, hogy tavaszi hérics, majomkosbor, szagos müge vagy bánáti bazsarózsa, ezek általában védettek és bírság is jár a leszedésükért. Ha rájuk (is) hivatkozva kergették el a pécsiek a lokátort, akkor ne most pusztítsuk ki.

Az állatok kicsit vannak jobb helyzetben, legalábbis ami a helyváltoztatás képességét illeti: jó hír, hogy rendszerint sokkal jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, és jó előre elkerülnek minket. De előfordulhat, hogy sérült vagy megijedt állattal találkozunk. Ne érintsd meg, ne próbáld megmenteni. Magadban is kárt tehetsz, az állat meg szinte egészen biztosan elpusztul, ha doktor Bubót játszol.