Miután Málics Ottót, a szovjetek ellen lázadó mecseki láthatatlanok egyik legfontosabb vezéralakját megölték, és miután a pécsi partizánok mozgalmát leverték, a gyorsan megalakult Pécsi Helyőrségi Tiszti Karhatalmi Egység vette kezébe a dolgokat: begyűjtötték az elhunyt és életben maradt pécsi lázadók fegyvereit, iratait, mindenüket, majd pedig elkezdték a városban „elhinteni a párt szeretetét”.
Az 1956. november 14-ei küldetésük során az ellenállók a pécsváradi rendőrőrsöt támadták meg, ahonnan fegyvert akartak szerezni. A szabadságharcosok támadása közepén kanyarodott azonban az őrs közelébe egy osztag rendőr, akik épp lőgyakorlatról érkeztek vissza. A kialakult tűzharcban egy rendőrt lőttek agyon, és itt kapott végzetes fejlövést Málics is, aki a láthatatlanok egyik legszilárdabb támasza volt. Incze Hargita, Málics Ottó unokahúga 3 évvel ezelőtt, Málics pécsbányai sírjánál így emlékezett vissza a pécsi hős utolsó napjáról:
„Emlékszem, mikor a nyakába kapaszkodtunk, és mondtuk neki, hogy ne menjen fel a Mecsekbe harcolni, azt mondta: neki fel kell mennie, és azt is tudatta velünk, hogy valószínűleg nem fog hazajönni, hogy nem látjuk többé. A pécsváradi akció során hátulról lőtték fejbe, de csak másnap hajnalban halt meg borzasztó kínok között. Keze a koporsóban is össze volt szorítva az átélt fájdalomtól. Málics Ottó szó szerint megszenvedett Pécsért, ezért emlékezni kell rá és hőstettére.”
A pécsváradi küzdelem után már csak lefelé vezetett a forradalmárok útja. November 15-én, egy pár napos kisújbányai kitérő után Vágotpusztán a partizánok vezetői feloldották az eskü alól a pécsi harcosokat, és feloszlatták őket. Ekkorra mindössze 58-an maradtak a több százból. Az őket üldöző szovjetek elől Jugoszlávia irányába menekültek, ahova később Bélvárnál jutottak át november 22-én. Itt és ekkor végleg letették a fegyvert. Ez pedig azt jelenti, hogy a pécsi forradalmárok ellenállása volt az ’56-os forradalom leghosszabb, legtovább tartó harca. A szovjetek a magyar rendőrség közbenjárásával lassan elfogták a még bujkáló ellenállókat. A mecseki harcokban közel 30-an haltak hősi halált, és sokan súlyosan megsebesültek.
De kik is voltak azok, akiket a Dunántúli Napló 1957. szeptemberi számában a „pécsi ellenforradalom leverőinek” neveztek, és akik „segítettek a szovjet alakulatoknak a mecseki láthatatlanok megsemmisítésében”? A Pécsi Helyőrségi Tiszti Karhatalmi Egység tisztjeiről van szó, akiknek a feladata az „ellenforradalom szétzúzása” után többek között az volt, hogy a mecseki láthatatlanok által hátrahagyott és eldugott fegyvereket, járműveket, ruhákat begyűjtsék, hogy felkutassák a hátrahagyott honvédségi iratokat és dokumentumokat.
Mint a napilap írja, a szovjet hatalom ellen fellázadó láthatatlanok megölése és mozgalmuk derékba törése után a pécsiek „láthatták, ahogy a Helyőrségi Tiszti Karhatalmi Egység tisztjeit a rádió védelménél is, biztosították a rendet az utcákon, segítettek az üzemek őrzésénél”. Miután dolgukat elvégezték, miután „konszolidálódott” a helyzet a városban, a karhatalmi egység tisztjeinek megváltozott a „munkaköre”: politikai és pártszervező munkát is végeztek, összesen 32 községben mintegy 300 párttaggal megalakították az alapvető pártszervezeteket és „segítettek elhinteni a párt szeretetét és megismertetni politikáját”. Emellett „a korábbi harci és rendfenntartó feladatok mellett előtérbe került a tanulás” is, ami a fiatal párthű harcosok nevelésére, felkészítésére, „a haza védelmére” vonatkozott.
Forrás: Dunántúli Napló archívum
