Újra nagyot alkottak pécsi kutatók: nagy eséllyel fény derült a mohácsi csata helyszíneire, és az a terület is körvonalazódik, ahol a legvalószínűbb, hogy újabb tömegsírokra bukkanhatnak. Pap Norbert, a PTE Természettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, csapatával több éves kutatás végére érkezett, eredményeikről pedig új kötetek születnek. Az első a Mordortól Mohácsig. A mohácsi csatatáj történeti földrajzi kutatása címet viseli. Erről, az eredményekről és még II. Lajos haláláról is beszélgettünk vele.
– Óriási hagyománya van a mohácsi csata körüli kutatásoknak és elméleteknek, a helyszínről, a király haláláról. Miért éppen Mohács vált ennyire központi témává?
– Éppen tavaly volt 130 éve, hogy az első tudományos írás megjelent ebben a témakörben. Ha pedig az első pár évet követően rápillantunk a szakirodalomra, azt láthatjuk, hogy a mohácsi csata körül mindvégig elég magas hőfokon zajlott a tudományos vita. Jellemző volt, hogy átpolitizálták a problémakört, különféle ideológiákon keresztül próbálták megfogni. A húszas években, még a trianoni diktátum gyászát követően, a csata 400 éves évfordulóján a témát egy újabb nemzettragédiaként értelmezték, míg később, a hetvenes években – amikor a kutatások új lendületet vettek – inkább a Kádár-rendszer történelemszemléletéről szólt a vita az érdemi, 1526-os események helyett és mellett.
A vita állandó eleme a helyszín meghatározása volt. Mondhatnánk, hogy nincs nagy jelentősége annak, pár kilométeren belül hol zajlott az ütközet, de napjainkban, a technológia sokkal több kutatási lehetőséget bocsát a rendelkezésünkre, így van egyfajta elvárás is a pontosabb eredmények elérésére.
Még egy oka van annak, hogy a mohácsi ütközetnek ekkora kultusza lett. Az utóbbi pár évtizedben megnőtt a nemzeti emlékezet fontossága, így a hitelességnek nagy jelentőséget tulajdonítanak. Jó volna látványos kiállítóteret, interaktív kiállítást, emlékműveket akár jelentős költségekkel létrehozni, csak ehhez hiányzik az egyik legfontosabb kérdés, a csata hiteles helyszíneinek tisztázása: hová tegyük ezeket, hol történtek ténylegesen az események?
Azt is meg kell jegyezni, hogy minden kutató valami újat akar felmutatni, elsőként akar eredményt elérni, egyfajta személyes dicsőségvágy is munkál mindenkiben, a hosszú ideje zajló viták megoldása pedig különösen alkalmas ilyen elismerések besöprésére.
– Érdekes az eredményeket ismertető könyv címe: Mordortól Mohácsig. Mi áll a cím mögött?
– A névválasztással szerettem volna minden réteg számára ismerős módon kifejezni azt a dilemmát, amivel mi, kutatók szembesültünk. A csata ugyanis egy valós történelmi eseményből mára mitikus történetté nőtte ki magát.
A keresztény és a muszlim haderők egykori összecsapását az embereknek és tündéknek az orkokkal való összecsapásához hasonlíthatjuk.
A szereplők ebben az esetben is vagy nagyon pozitívak, vagy negatívok, a sztorit átszövik az összeesküvés-elméletek, mint például az, hogy a saját emberei ölték meg a királyt, vagy hogy direkt késett a felmentő sereg, mert a vezére akart király lenni. Nagyjából, mint egy sikeres regényben, vagy mozifilmben.
A lényeg, hogy nem csak a történelmi esemény, hanem a helyszín is mitologikussá vált, elveszítette a valósággal eredetileg még kétségtelenül meglévő kapcsolatát. A kései történetmesélők ezért aztán már egymástól óriási távolságokra lévő helyszíneken is el tudták képzelni a csatát.
A mi vállalkozásunk lényege az volt, hogy megtaláljuk és rekonstruáljuk annak a tájnak a jegyeit, amelyeket a korabeli írásos források említenek. A mítoszok alól igyekeztük kiásni a tényleges táji, környezeti alapokat.
– És sikerült?
– A 2017-ben megnyert pályázat kezdete óta három év telt el tényleges kutatással, idén októberben fejezzük be és számolunk el az eredményekkel. A projekt eredménye egy tízkötetes komplett Mohács-könyvsorozat, sok-sok szakcikk, egy földrajzi atlasz a helyszínekkel, és számos előkészület a 2026-os emlékévre.
Az új könyvünkben azt a területet is lehatároltuk, ahol a csatával összekapcsolható újabb tömegsírok beazonosítására és feltárására a legnagyobb esélyt látjuk.
Tökéletes rekonstrukció sosincs a táj modellezését illetően, sosem leszünk a részletekben száz százalékig biztosak, kisebb eltérések lehetségesek. Lehet persze kötözködni kis dolgokban, de a csata helyszínének szempontjából nincs nagyobb jelentősége.
Az egyik kérdés az, hogy 2026-ra a kutatásaink segítenek-e majd abban, hogy újabb tömegsírokra leljenek?
A hatvanas évek elején két, az emlékpark 1976-os megnyitását megelőzően véletlenszerűen három tömegsírt találtak, azóta egyet sem. Jelenleg a meglévőket vizsgálják. Most talán lesznek újak is.
Kíváncsiak vagyunk, vajon alkalmas-e arra a kutatásunk, hogy javaslatokat lehessen megfogalmazni új helyeken történő beruházásokra, meg lehet-e tölteni új tartalmakkal a Mohácshoz kapcsolódó kiállításokat. A következő lépés lenne az 1687-es, második mohácsi csata helyszíneinek rekonstrukciója – amiben más kollégák mellett szintén számolunk a PTE-s kutatócsapattal is. A jelenleg folyó óriási projekten több mint 40-en dolgozunk, csak Pécsről 10-11 szakember.
Én hiszek benne, hogy az eredmények nem csak öncélú kutatást jelentenek, hanem a teljes régió, így Pécs turisztikai attraktivitását is tudják növelni, jótékony hatásuk lehet a helyi turizmusra is.
– A táj modellezésén kívül vannak konkrétumok is?
– Elsőként sikerült beazonosítanunk az Eszék-Mohács hadiút mentén az egykori Császárdombot, amin a hagyomány szerint Szulejmán imádkozott a győzelemért. Ez egy legendás, mitikus helyszín és egyben tájékozódási pont is volt. Azt, hogy a szultán megfordult-e egyáltalán a később Törökdombnak nevezett kiemelkedésen, azt nem lehet sem cáfolni, sem bebizonyítani. Én magam úgy vélem, hogy nagyon kevéssé valószínű. Ugyanakkor a török források között van olyan, ami úgy véli, hogy ennek közelében temették el az oszmán oldali halottakat. Ilyenek eddig még nem kerültek elő, de a dombon a régészeti vizsgálatok megkezdődtek.
Az oszmánok, akiknek jó okuk volt emlékezni a csata helyére, úgy vélték, hogy itt győztek: ezért itt, a Törökdombon épült fel az oszmán győzelmi emlékmű is. A táj modellezéses vizsgálata, a régészeti leletek koncentrálódása és az emlékmű által is megjelölt helyek együtt kiadják azt a területet, ahol minden valószínűség szerint a csata zajlott Sátorhely közelében.
– Napjainkban azért több eszközt ad a kutató kezébe a technológia.
– Így van. Régebben nem voltak még meg azok az eszközök és lehetőségek, amelyek napjainkban a rendelkezésünkre állnak. Ma egy óriási digitalizált forrásbázisunk van, amihez pár kattintással hozzáférünk, nem kell minden alkalommal levéltárakban kutakodnunk. Tudunk műholdfelvételeket elemezni, dolgozunk térinformatikával, ami a tájrekonstrukcióhoz szükséges – hol állhatott település, hol folyhattak a vizek? A hetvenes években, az előző nagy kutatási hullámban ez még elképzelhetetlen volt. Azóta megismertük a lemeztektonika elméletét, és például már a kis jégkorszak hatásait is figyelembe tudjuk venni.
Az előző évszázad tudósai kimentek Mohács mellé a síkra, és mit láttak? Szántókat. Holott annak idején a résztvevők és a krónikások mocsarakról, vagy egy hosszú és mély árokról számoltak be. Ma már modellezve vissza lehet fejteni a változás irányát, a műholdképek sokat elárulnak a vizesedésről, a terep egyenetlenségeiről. Gyakorlatilag kibomlik előttünk az egykori táj képe, már csak az a kérdés, hogyan lehet mindezt ráilleszteni a csata résztvevőinek megfigyeléseire – hát ez az a nagy kérdés, amiről az új könyv szól.
– Szigetváron is nagy eredményeket ért el a csapat pár éve. Ott fogalmazódott meg a mohácsi kutatás gondolata?
– Igen. Ekkor láttunk meg egy másik nagy kihívást: a Mohács 500-at. Brodarics István korabeli történeti beszámolója szerint a csata egy Földvár nevű település mellett zajlott. Így eddig úgy gondolták az elődök, hogy a kulcs, hogy hol is volt ez a falu, aminek egy temploma is volt: a források szerint itt állomásozott a török tüzérség, ennek közelében álltak fel a janicsárok is. Úgy vélték:
aki megtalálja ezt a települést, annak onnantól kezdve könnyű dolga lesz.
Hát nem így lett, mert eddig tizenhat különböző helyen azonosították a falut a különféle kutatók, vagy kutatócsapatok, de hiába. Mi magunk is ennek a falunak, templomnak a felkutatásával kezdtük a munkát.
Fodor Pállal közösen (MTA BTK) 120 millió forintot nyertünk a Mohács-projektre, ebből indultunk neki a kutatásoknak a 2026-os 500. évfordulóra való tudományos felkészülés jegyében. Ez sokkal keményebb dió mint Szigetvár, sokkal többen dolgoznak rajta, több a versenytárs is.
– Mi történt pontosan Szigetváron?
– 2012-ben kezdtünk el dolgozni a problémán. Ott azt az akkor még elég reménytelennek tűnő célt tűztük ki magunk elé, hogy megtaláljuk annak a síremléknek a maradványait, amit a törökök az elhunyt Szulejmán szultánnak emeltek, és ami a város felszabadításáig, 1689-ig, sőt még az azt követő néhány évben is állt. Azokkal a metódusokkal dolgoztunk, amikkel most Mohácsnál is. Rekonstruáltuk a 16–17. századi a tájat, a vízzel borított helyeket, az utak futását, a korabeli növényzetet, írott forrásokat és térképeket elemeztünk. Így sikerült a Zrínyi-emlékévre, 2016-ra megtalálni a mauzóleumot, sőt, régészeti és földtudományos módszerekkel szinte egy komplett várost is – mindez óriási siker lett. 2016-ra kiástuk a türbét, a derviskolostort, és még más épületeket is. 2015-2016 környékén már nemzetközi léptékkel is jelentős eredmények születtek. Persze akkor is borzasztóan nagy viták folytak, de nyolc év múltával már ezeknek a nyomait sem érzékeljük. Ennek alapján úgy számolok, hogy még pár év kell most is ahhoz, hogy valamelyest lecsillapodjanak a Mohács körüli tudományos viták. Vannak már rá jelek.
– Mit mondana, mi a sikeres kutatás kulcsa?
– Van egy nagy különbség a többiek kutatása és a mi módszereink között. Mi bizonyítékon alapuló, részben technológiai alapú kutatást folytatunk, és nem prekoncepcióra gyűjtünk „bizonyítékokat”. Óriási mennyiségű adatok halmozunk fel, és amit ezek kiadnak, azt használjuk a továbbiakban. Ez az úgynevezett „evidence-based science”, ahol csak az eredmény számít, csak az az igazolható információ, ami tudományosan reprodukálható, ami bizonyítékokon áll.
Ha egy tudományos állításra vannak bizonyítékok, és további, újabb bizonyítékok is ugyanabba az irányba mutatnak, egyben nagyon kevés a „kilógó” adat, akkor kezdjük lassan tényként kezelni az állítást. Ha viszont vannak olyan adatok, amelyek komolyan kétségbe vonják az eredményt, akkor a következtetésünk lehet, hogy nem volt helyes. Mohács esetében jelenleg nem ilyennek tűnik a helyzet.
– Érdekes, hogy Moháccsal kapcsolatban nem is a csatatér rekonstrukció, hanem II. Lajos halála váltotta ki a legnagyobb visszhangot a közvéleményben.
– A hagyománynak elképesztő ereje van, a Csele-patakba fulladó király képe például mélyen belénk égett.
Azonban ahogy haladtunk előre a munkánkkal, világossá vált számunkra, hogy az egészet jóval később találták ki.
1526-ban, amikor még friss volt az élmény, sokan ismerték a helyet, a körülményeket a kortársak mind-mind a Dunáról beszéltek. Egy erdélyi szász szerző említi először meg azt – 30 évvel a csata után –, hogy a Csele-pataknál volt a halál helye, de ő igazából egy mocsárról beszél, és a Csele ebben az esetben nem halálhely, hanem csak annak jelzése, hogy az a bizonyos mocsár ott van, a Csele felé. A Csele-patak medrét, mint a halál helyét elsőként egy, a mohácsi csatához képest 60 évvel későbbi, Csehországból származó írásos forrásban olvashatjuk. Az utókor azt találta logikusnak, hogy a dél felől érkező törökök elől mindenki a Csele-patak hídján át, vagy annak közelében a patakon át menekült az ellentétes irányba, vissza, Buda felé. Így lett a Dunából Csele. A valóságban azonban mindenki arra menekült, amerre tudott: voltak akik nyugatra, mások északnyugatra, északra, részben a Dunán felfelé hajón, és nagyon valószínű, hogy voltak olyanok is, akik az Alföld felé vették az irányt. Aki az üldözők elől fut, nem mindig választhatja meg a menekülés irányát. A király és kísérete, de sok más menekülő is, úgy tűnik a Duna felé indult, ezt írták le a források.
Az egyetlen, eléggé valószínűtlen elméleti lehetőség a patakba fulladás esetére egy villámárvíz: ilyenkor – ha kialakul – rövid idő alatt nagy vízmennyiség zúdul le örvénylő víztömegként a patakmedren, aki pedig belekerül, az biztosan meghal, hiszen abban úszni, lóval úsztatni lehetetlen. A király egyik kísérője viszont sikeresen átúsztatott, tehát nem lehetett villámár. Ami amúgy is maximum néhány óráig tart, utána pedig előtűnik a meder és az is, aki beleveszett.
Pap Norbert az UnivTV-nek mesélt bővebben a király halálának helyszínéről:
A feltételezésnek az is ellentmond, hogy Lajos teste, és a vele együtt ott lelteké, napokig a magasan álló iszapos vízben volt: ez pedig így nem a kis patak képe. A török sereg pár napon belül elvonult Buda felé, átkelt a Cselén is, és minden elérhető értéket összeszedett. A királyt is keresték, de nem találták meg. Amikor viszont később a test előkerült, kiderült hogy maradtak vele értéktárgyak is. Hogyan lehetséges ez, ha a Csele medrébe veszett a kíséretének egy részével együtt? Túl azon, hogy a források egy másik helyet valószínűsítenek, nem pedig ezt a patakot, a hasonló kérdések sora az, amire nem lehet pozitív választ adni.
A mesét valószínűleg a humanisták találták ki, és aztán lassan-lassan mindenki elfogadta és így került bele a történelemkönyvekbe.
A mi elképzelésünk ezzel szemben a következő: A Cselének nincs köze a halálhoz. A mohácsi Duna nyugati partján északról délre tartva, folyamatosan csökkenő térszínnel egy magas löszfal volt. Itt nehezen lehetett a Dunához lemenni. Az általunk vélelmezett lejutási helyen az elmúlt évszázadokban egy Dolina (szláv nyelven völgyecske) nevű völgyecske futott le a folyóhoz, a pásztorok használták ezt arra, hogy letereljék, ott megitassák, majd visszatereljék az állatokat. Arrafelé menekült Lajos is kísérőivel a Dunához, amely akkor sokkal keskenyebb és sekélyebb volt mint manapság. Ugyanis akkoriban a mohácsi Duna-ág volt a kisebb mellékág, míg a baracskai Duna volt a főág. A mohácsi Duna-ágon a sziget felé átkelve fulladt bele a vízbe a király.
– Hogy zajlik egy ilyen kutatás?
– Az első munkafázis mindig az, hogy a fellelhető források közül mindet el kell olvasni, minden térképet fel kell kutatni, amit csak lehet. Aztán műholdképeket vásárolunk, légifelvételeket, drónokkal és repülőgépekkel fentről fotózzuk a tájat, ha tudjuk. Van egy repülőre szerelt lézerszkenner is, ami képes „letapogatni” a talajt, így a kis különbségeket is észre lehet venni, azt LIDAR-nak hívják, de vannak más módszerek is.
Amikor már erős hipotézisekkel rendelkezünk, elkezdődik a műszerekkel történő kutatás: geofizikai műszerek, fémdetektorok, de más módszerekkel való vizsgálatok is. Esetünkben a régészeti feltárás a legvége. Mivel ez utóbbi különösen költséges, ezért ehhez csak akkor célszerű folyamodni, ha már jól lehatárolt a vizsgálati terület.
Az elért eredményekről, a kutatásokról a mohacsvita.hu oldalon lehet bővebben tájékozódni a történelem és a téma szerelmeseinek. Itt választ adnak minden felmerülő kérdésre és próbálják a szakemberek eloszlatni a kételyeket a témával kapcsolatban.
