A bohócdoktorok varázslatot csempésznek a pécsi beteg gyerekek fájdalommal és aggódással teli napjaiba. A sokszor komor, feszültséggel terhes kórházi miliőben jelenlétük felbecsülhetetlen, és az első benyomások ellenére mesterségük nem csupán „bohóckodás”, hanem szakmailag mélyen megalapozott, profi munka. Kiss Andreával, Pécs egyik legrégebbi bohócdoktorával beszélgettünk.
– Immár tizenöt éve tevékenykedsz Pécsen bohócdoktorként. Hogyan került fel rád először a piros orr?
– A Janus Egyetemi Színház színészeként mentem el a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány egyik első vidéki workshopjára itt, Pécsen. Pusztán a kíváncsiság hajtott, nem tudtam, hogy ez az esemény egyben egy felvételi is volt. Később derült ki, hogy felvettek, ami nagy meglepetésként ért, de nagyon örültem neki. Ezután civilként el kellett mennem megnézni, hogyan zajlik egy kórházi vizit, hogy eldöntsem: bírom-e. Akkor már nem volt kérdés, hogy belevágok, és elvégzem az akkor közel egyéves képzést, ami után először harmadik bohócként, később már párosával is elkezdtünk dolgozni. Így lettem bohócdoktor tizenöt évvel ezelőtt.
– Milyen Dr. Rumli, az általad alakított bohócdoktor? Hasonlít rád?
– Dr. Rumli a nevéből fakadóan rendkívül szétszórt, nem szereti a rendet, és sokszor keveri magát balesetekbe. Nagyon szereti, ha szeretik, és meg van róla győződve, hogy egy idő után mindenki beleszeret. Van bennünk közös, hiszen én is hajlamos vagyok rendetlenséget hagyni magam után, de nem mondanám, hogy én vagyok. Dr. Rumli már belenőtt a bőröm alá, nem is tudom, mivé lennék nélküle.
– A munkátok nem csupán „bohóckodás”, komoly szakmai munka van mögötte.
– Igen, ez egy rendkívül színes, kreatív és érdekes színházi formanyelv. Az alapképzést követően sincs vége a bohócdoktorok tanulási folyamatának, rendszeresen veszünk részt szakmai és speciális kórházi helyzetekre vonatkozó továbbképzéseken. Szinte havi rendszerességgel vannak művészeti tréningjeink, illetve évente több alkalommal járunk workshopokra, melyeket elismert külföldi trénerek tartanak. Emellett rendszeresen járunk szupervízióra, ahol egy gyermekpszichológus segítségével jutunk át nehéz helyzeteken. Ahhoz, hogy ma valaki képzett bohócdoktor legyen, el kell végeznie három év alatt megadott kreditszámú képzést, különböző képzési modulokból, mint például improvizáció, pszichológia, vagy egészségügy.
– Hogy zajlik egy kórházi vizit, mi ilyenkor a célotok?
– Meglepő lehet, de a célunk nem csak az, hogy megnevettessük a kis betegeket, hanem az, hogy a játék során kizökkentsük őket az aktuális állapotukból, a néha komor kórházi miliőből. A kórházi vizitekre heti háromszor kerül sor, ahová párosával megyünk. Először civilben végigsétálunk az osztályon, hogy a nővérek segítségével felmérjük a helyzetet, majd átöltözünk, egymásra hangolódunk, és elkezdjük a munkát. Szobáról szobára haladunk, ahol általában az ott uralkodó helyzetből improvizatív munka során próbálunk létrehozni helyzetkomikumot.
– Vannak segédeszközeitek is a játék során?
– Hogyne. Nekem ukulelém van, rendszeresen muzsikálunk, énekelünk, és néha még bűvésztrükköket is bemutatunk. Mindeközben arra nagyon figyelünk, hogy esendőbbek legyünk az ott lévő betegeknél, sokat hibázzunk és ügyetlenek legyünk.
– Miért fontos ez?
A félelemből fakadóan kiszolgáltatott helyzetben vannak a gyerekek, ezért fontos, hogy amikor jön egy bohóc, azon lássák, hogy ő még náluk is esendőbb
– Milyen az orvosok, nővérek hozzáállása a kórházi viziteitekhez?
– Nagy szerencsénk van, mert hatalmas segítséget kapunk a kezdetektől fogva a nővérektől és az orvosoktól is. Sokszor van olyan, hogy beállnak hozzánk játszani, énekelni, de olyan is volt már, hogy jöttek velünk szobáról szobára harmadik bohócként. Amikor az orvos saját magából is hajlandó bohócot csinálni, akkor észrevehetően nem fél annyira a gyerek, hiszen látja, hogy az orvos is a bohóc „haverja”, ezért nem lehet rossz ember.
– Van egy új projektetek is, az Intenzív Mosoly program. Mit jelent ez?
– A program során a klinika gégészeti és sebészeti osztályán a műtétre várakozó gyermekek gyógyulását segítjük egy kis játékkal. Ezeken az osztályokon érezhetően több a feszültség, nagyon sok a stressz, nem csak a gyerekben, a szülőkben is. Ezeken a foglalkozásokon egyszerre egy bohóc dolgozik, és a műtéti előkészítés szakaszait kíséri végig a gyerekekkel.
– Hogyan tudod elviselni azt a nyomást, amit a mindennapos munka helyez a válladra?
– Amióta magam is anya vagyok, jobban át tudom érezni az aggodalmat, amit a szülők éreznek a gyerekeik miatt, illetve jobban megvisel egy-két nehezebb eset, de – ami az egyik legfontosabb gondolatunk – mi a gyerek egészséges részéhez megyünk. Nagyon nehéz, ha el kell búcsúznunk egy gyerektől, vagy nehéz sorsokat látunk, de szerencsére nagyon jó pszichológusunk is van, aki rendszeresen foglalkozik velünk.
– Ha jól tudom, idősek otthonában is játszotok?
– Igen, mégpedig a Napfény Hotel nevű brazil szappanoperákra emlékeztető tízrészes sorozatot. Egy epizódban három bohóc játszik, akik ugyanúgy improvizálnak, zenélnek és megpróbálják megteremteni a helyzetkomikumot, akár a kórházi vizitek során, de mégis inkább színpadi működéshez hasonlít. Azt kell, hogy mondjam, imádják az idősek, és minden héten nagyon várják a következő részt. Immár a negyedik otthonban játsszuk a sorozatot.
– Mik a további terveitek?
– A pécsi, ötfős csapatunkhoz nemsokára csatlakozik egy új tag, valamint hosszú távú tervünk, hogy a már futó programjainkat kiterjesztjük Pécs környékére is.
