A Norvég Alap elbukásának története tökéletesen megmutatja a mindenre és mindenkire rátelepedni akaró, az utolsó rejtett kis zugok elfoglalására is igényt formáló orbáni állam valódi természetét. Nem azt, amiről reggeltől estig hazudoznak nekünk tizenegy éve (Isten, haza, család), hanem azt, aminek a lényege nagyon röviden összefoglalható: URALNI MINDENT.
Uralni a hazai és uniós forrásokat, az intézményeket, hatóságokat, a médiát, az elménket.
A Norvég Alapból azért nem érkezik 77 milliárd forint az országba és az országnak, mert abból a 4 milliárd forintnyi civileknek szánt forrás fölött nem sikerült elosztási jogot kizsarolnia a magyar kormánynak. Az északiaknak elegük lett az EU által évek óta játszott húzd meg-ereszd meg játékból, és azt mondták, hogy NEM. Orbán sem engedett, hogyan is engedhetett volna, réges-rég túl van már azon, hogy ilyen helyzetekben engedjen. Főleg, ha egy számára különösen fontos, mert még meg nem hódított területről, a kormánytól független civil szféráról van szó.
Ez, és a Pegasus-botrány, a kormánytól szintén független személyek megfigyelése egyértelművé teszi, hogy a Karmelitákban trónoló, mágnestábláján a figurákat tologató, non-stop a mindenkin átgázoló győztes taktikán agyaló vezetőedzőnek nem elég, hogy már 12-0-ra vezet, a végső cél a 24-0, és hogy a minden erőforrásától megfosztott ellenfél (értsd: az ország nem tőle függő része) lehetőleg ki se merjen állni a következő mérkőzésre. Vagy ha igen, akkor az olyan ellenfél legyen, aminek ő adja a cipőt, a mezt, a szurkolókat és a taktikát.
Az ilyen vezetőedzőt nem sportembernek hívják, hanem zsarnoknak. Akik pedig csendben, félre nézve, önmaguknak is hazudva, vagy lelkesen tapsolva és a szájukba adott rigmusokkal szurkolva (buzizva, migránsozva, libsizve, brüsszelezve) segítik, azok nem polgárok, még csak nem is szavazók, hanem alattvalók. Alattvalónak lenni kényelmes, de szomorú létállapot, mérgezi a lelket, felszámolja a szabad akaratot, felzabálja a személyes szabadságot. Kisebb-nagyobb darabokat harap ki belőle, míg nem marad a helyén semmi.
A korlátlan hatalom végső célja szükségszerűen, természetéből adódóan mindig ez: a szabadságától teljesen megfosztott, irányítható, védekezni képtelen, eszközként használt emberi lény. Tizenegy éve egy ember eldöntötte, hogy alattvalók leszünk. Félreértés ne essék: saját magán kívül mindenkinek ezt a sorsot szánja. Igen, Andinak és vőlegényének, a rogántóniknak meg Petiminiszternek is, csak ők jachtokat meg magánrepcsit kapnak cserébe, a többség viszont színes kavicsokat, na meg némi gyűlöletet a szívébe.
Ideje lenne határozottan jelezni neki, hogy minek tartjuk magunkat: szabad embernek vagy ilyen jelentéktelen kis izének a szemétdombján. A norvégok egyértelműen válaszoltak a kérdésre, akarnak-e az ő szabályai szerint játszani. Kezdetnek tehát megfelel egy bazi nagy NEM. Minden más abból következik.
