„Apa vagyok, pécsi vagyok, rocker vagyok, slammer vagyok” – tömören így határozza meg önmagát Kövér András, aki végzettségét tekintve jogász, ám a 31 éves fiatalembert legtöbben a Clash City Rebels zenekar frontembereként és Kövi művésznéven sikeres kocsmaköltőként ismerik. Kisgyermek korában arról álmodott, hős lesz, az elesettek megmentője. A Támasz Alapítványnál ezt meg is kísérelte az utóbbi öt évben, ám az élet sűrűjében neki sem sikerült minden.
– Gyerekkoromban minden akartam lenni, csak orvos nem, mert a szüleim azok, és óva intettek e hivatástól – meséli Kövér András. – Mióta az eszemet tudom, a lelkem mélyén arra vágytam, hogy hős legyek, s persze, költő. Kacérkodtam a filozófiával, a kommunikáció is érdekelt volna, ám engedve a családi, s az akkori barátnői szelíd kényszernek, jogi diplomát szereztem. Versengő típus vagyok, szeretem, ha van kihívás abban, amit csinálok. Hát ebben volt.
– Jól bejáratott ügyvédi irodája lehetne már, ha az elmúlt években a karrierjét építgeti. Ehelyett a hajléktalanok nappali melegedőjében szembesült az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraival.
– Mindenképpen segítő foglalkozást szerettem volna űzni. Az egyetem után emberjogi szervezeteknél működtem, aztán a Támasz Alapítványnál adódott lehetőség efféle munkára. Amit, bevallom, eleinte kicsit félreértelmeztem. Rá kellett jönnöm, hogy a hajléktalan-ellátás nem a hősiességről szól. Hiába vagyok empatikus, érzékeny és nyitott, senki életét nem tudom megváltoztatni, ha ő maga nem akarja. Nagyon sokat tanultam, tapasztaltam itt az emberi természetről, rengeteg élettörténetet ismertem meg. A legmegdöbbentőbb egy negyvenes éveiben járó kőműves sorsa volt. Az ő története annyira megrázott, hogy elkezdtem regényt írni belőle.
– Miről szól?
– A Magyarországon napjainkban könyörtelen valóságként létező rabszolgaságról. Amikor embereket tartanak ház körüli, mezőgazdasági vagy építőipari munkára, iszonyatos körülmények között: fészerben alszanak, az étkezésük kimerül a zsíros kenyérben és a zaccból főzött kávéban, a vízzel kevert borban. Verik őket, és fogva tartják, s ha valaki megszökik, elkapják és visszakényszerítik, miközben a munkájukért nem fizetnek semmit.
– E sorsok nyilván megérintik a lelkét, de rockerként kitombolhatja magából a feszültséget.
– A zene régóta része az életemnek. Tizenévesen komponálgattam is, az iskolai karácsonyi ünnepségen a kórus előadta egyik dalomat, és én kísértem őket zongorán. Később hangszert váltottam: vettem egy gitárt – abból a pénzből, amit a számítógépemért kaptam. A hifitoronnyal összekötve imitáltam rajta a torzított hangzást.
– A Clash emlékzenekar frontembereként hű maradt a gitárhoz.
– Erre az együttesre nagyon büszke vagyok. Igaz, nem a saját zenénket játsszuk, de a kritikusaink és a rajongótáborunk dinamikus, lendületes, hiteles előadóknak tart minket. Kíváncsiak ránk Pécsen és Budapesten, s Németországba és Szlovákiába is rendszeresen visszahívnak minket. Júniusban ismét fellépünk a szlovák közönség előtt, aztán a Rockmaratonon csapunk a húrok közé. Ráadásul a kosárlabda mesteredző, Rátgéber László barátságát is e remek daloknak köszönhetjük. Néha eljön a próbáinkra, időnként színpadra is lép velünk.
– A zenei vénát anyai ágról örökölte, apai ágon viszont irodalmi gyökerekkel büszkélkedhet.
– A nagymamámnak Nagy László a bátyja, Ágh István az öccse volt. E költői örökség csak az utóbbi időben tudatosodott bennem, noha mindig is egyértelmű volt, hogy ők családtagok, a könyvespolcunkon ott sorakoztak a köteteik. Mégis, csak nemrég kezdtem el kutatni, elemezni Nagy László költészetét. Én kevésbé látomásos, sokkal inkább a valósághoz kötődő irányt képviselek, s nem vagyok annyira kifinomult, mint ő.
– Ez a slam poetry műfajából is eredhet.
– Kétségtelenül nagy szabadságot ad. A verseim inkább dalszerűek, találkozik bennük a zene és a költészet. Így válik számomra az önkifejezés eszközévé és terepévé az alkotás.
– Miféle témákhoz nyúl?
– Nagyon foglalkoztat az identitás kérdése: ami engem meghatároz, és összeköt más emberekkel. A személyes környezetem, valamint a magam és a generációm élményei-emlékei jelentik azokat az építőkockákat, melyből ez összeáll. Versbe foglaltam az elmúlt húsz év meghatározó pécsi szórakozóhelyeit, miután az éjszakai életben elég aktívan részt vettem; van olyan szövegem, ami a régi tévéműsorokról szól, a rajzfilmekről és a sorozatokról, amit azon a két csatornán adtak, ami összesen volt. Úgy írtam meg, hogy a sorvégeket a hallgatók mondják ki hozzá, mert a rímmel előhívom belőlük a közös az élményt. Szeretek a verseken keresztül összekapcsolódni az emberekkel.
– Mennyire improvizatív ez a műfaj?
– Egyáltalán nem az. Meg kell írni a szöveget, sőt: jól kell megírni. A napokban fejeztem be egy olyan verset, amit tavaly augusztusban kezdtem, s azóta dolgoztam rajta. Ebben a mindennapok gyarlóságait állítom párhuzamba olyan történelmi eseményekkel, amelyek ugyancsak emberi hiba, gyengeség, tévedés következményei. Mindkettő kihat az életünkre. Van egy idegesítő tulajdonságom, hogy utólag okoskodom a dolgokon. Ebben a versben is. Belehelyezkedem a kiválasztott szituációba, s mintha a részese lennék, kommentálom. Például megszólítom a híres hajóst: ,,hogy az újkornak az indiánt ne úgy kelljen hívnia, / csak azért mondom, Kolumbusz, hogy nem arra van India!”
– Ezek időtálló versek?
– Törekszem, hogy azok legyenek. Az emberi természetről szeretnék olyanokat írni, ami történelmi korszakoktól függetlenül érvényes. Épp ezért az irodalomban Dosztojevszkij az eszményképem. Amit leírt rólunk a 19. században, máig jellemző ránk. Tök jó lenne efféléket versbe írni. De József Attilát is példaként említhetném, akit Nagy László „a mindenség summáslegényének” nevezett.
– Hogy József Attila-díjat kap-e valaha kocsmaköltő, nem tudom, de András egy-két elismeréssel már dicsekedhet.
– Egy március 15-höz kötődő versenyen harmadik lettem. Az utolsó pillanatban kaptam lehetőséget a részvételre, két nap, két éjjel írtam a verset. Mivel az iróniát és a gúnyt amúgy is előszeretettel alkalmazom, arra hegyeztem ki az egészet, milyen abszurd, hogy egy osztrák italcég szponzorálja a mi ünnepünket. Mintha a ruszkik szerveznék az október 23-iki felvonulást. Másnap a Petőfi rádió is leadta, s az Indexen is visszhangja volt. Örültem neki. A másik sikerem egy progresszív budapesti irodalmi kezdeményezéshez, a Margó Fesztiválhoz kötődik. Ezt tavaly nyáron megnyertem Emma örök című versemmel, ami most egy érettségi szöveggyűjteménybe is bekerül. A kislányomról szól, így érthető módon személyes hangvételű. Hiszem, hogy az élet úgy teljes, ha az ember megtapasztalja azokat az érzelmeket, amelyeket csak a gyermeke által élhet át. Az apaság az identitásomnak is fontos alkotóeleme.
– Miként képzeli el az életét tíz év múlva?
– Lesz még egy-két gyermekem, s ha a feleségem – aki nemcsak a legfőbb támaszom, elsődleges közönségem, lektorom és kritikusom is – ugyanannyi szabadságot ad, mint eddig, akkor továbbra is sok mindennel foglalkozom. Az írást semmiképpen nem szeretném elhagyni, s bár a zene is fontos, de abból egy idő után szerintem kiöregszik az ember. Folytatom a blogom, az Apa Világító Pavilonját, és remélem, sokáig szervezhetem még a Sopianae Slam Poetry alkotóközösséget, mellyel havonta másutt tartunk költői versenyeket. Pécshez mindörökre hű akarok maradni, hisz ami fontos számomra, az ide köt. Igyekszem megőrizni a véleményalkotás szabadságát, s azt, hogy időről időre felülbíráljam a gondolataim. Ehhez folyamatosan fejlődnöm kell. Tudom, hogy a tökéletesség elérhetetlen cél, de legalább törekedni kell rá.
