A pécsi Bárdi László az 1980-as évektől kutatja a keleti világvallásokat és az antik lovas-nomád népek – köztük a hunok és a magyarok – eredetét és vándorlásukat. Összesen harmincszor járt kutatóúton Kínában, de járt továbbá Ázsia és a Távol-Kelet egyéb országaiban is, például Indiában, Nepálban, vagy Mongóliában. Tapasztalataiból és élményeiből közel 300 tanulmányt és cikket publikált és több mint egy tucat önálló kötetet jelentetett meg. Legújabb könyvének megjelenése alkalmából beszélgettünk a 85 éves Kelet-kutatóval.
-Miért kezdte el kutatni a keleti, kínai eszmevilágot?
-Érdekes, de nem is a távol-keleti irodalom, hanem a magyar írások váltották ki bennem az érdeklődést. Széchenyi István írta 1841-ben, hogy „kelet népe vagyunk” – ez ragadott meg. Elkezdtem utánaolvasni a témának, és a fantáziámat Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél Kelet-kutató Kínáról szóló beszámolói mozgatták meg a leginkább. Ők számos okból kifolyólag bizonyos dolgokat nem tudhattak Kínáról. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de úgy gondoltam, hogy talán érdemes lenne folytatni, amit ők elkezdtek, de nem tudtak befejezni. Ez egy örök dolog, amit én nem tudok majd befejezni, azt befejezik a fiatalabb kutatók.
-És valóban kelet népe vagyunk?
-Rengeteg olyan évtizedek alatt begyűjtött régészeti, írásos, zenei, vallástörténeti, népművészeti emlékünk van, melyek ezt az állítást támasztják alá. Számos ilyen emlékünk van, melyek csak itt, a Kárpát-medencében, és csak ott, Belső-Ázsiában találhatók meg, máshol nem. Ezek az emlékek a Nagy Falon túlról, Ázsián át nyugat felé, felénk találhatók meg. Az olyan lovas vándornépek, mint például az avarok, a hunok, és a magyarok útvonalát is jelzik. A finnugor eredetelmélet ezzel szemben csak a nyelvi hasonlóságokat vizsgálja, de nem nyújt ennyi tárgyi bizonyítékot.
-Tudna pár példát mondani ezekre a bizonyítékokra?
-Léteznek például olyan henger alakú, áldozati üstök, melyekről sokan ma azt hiszik, hogy tipikusan magyar tárgyak, pedig pontosan ugyanilyen edények lelhetők fel a nomád népek útvonalán, tehát Kínában és a Nagy Falon túl is, ahol ezek a népek éltek. De például egy réges-régi kínai krónikában említik, hogy a hunok közössége nagyon odafigyelt a fegyelemre, ha pedig valaki fegyelmezetlen volt úgy büntették meg, hogy megsértették, vagy hát megütötték a bokáját, ami a lovagláshoz elengedhetetlen volt. Ismerős a szólás, igaz? Sőt, a magyar-székely rovásírásnak az eredete is visszavezethető a türk írásjegyekre, melyeket Mongóliában ősi kőoszlopokon találtam.
– Nyilván teljesen más világ Kína, de Ön szerint mi az, amiben a leginkább különbözik az európai országoktól, vagy épp Magyarországtól?
– Persze, teljesen mások a szokások, mások a hagyományok, az előírások. A legfontosabb viszont talán az, hogy a kínai kultúra és civilizáció folyamatos, míg más kultúrák megszűntek. A piramisok világa Egyiptomban például megszűnt, ahogy Mezopotámia civilizációja is. Kínában a hagyományok és ősi szokások megőrződtek, és a kínaiak még azokat az időket is a sajátjuknak tartják, mikor mások uralkodtak rajtuk. A mongol megszállás után kínai néven emlékeztek a mongol uralkodókra, akik évtizedekkel később már kínaiul beszéltek, öltözködtek, és hódításukat kínai történetként is dolgozták fel. Épp ezért érthető, hogy miért szomorúak az öreg kínaiak, amikor manapság az amerikai Valentin-nap beférkőzni látszik a kultúrájuk és hagyományaik közé.
-Kínában hogyan viszonyultak az Ön kutatásaihoz?
– A maoista időszak alatt tanítottam kínai egyetemeken. Ez a korszak, a Rákosi-időszakhoz hasonlóan vallásellenes, materialista, ateista éra volt, a kínaiak ezért pedig nem tudtak olyan vallásteremtő történelmi alakjaikról, például Konfuciuszról sem. Én viszont tudtam. Látták, hogy van bennem egyfajta jó szándék, hogy az általam tudottakat át szeretném nekik adni. Sok helyre hívtak előadni, tanítani, kutatni, sok tanítványom lett, akik nemzetbiztonsági okokból nem tudtak a határvidékre utazni Mongóliába utazni. Nekem viszont volt engedélyem, és ha én hívtam meg olyan kínai kutatótársaimat, akik többet akartak tudni a múltjukról, akkor ők is kaptak kiutazási engedélyt.
-Miért fontos Ön szerint, hogy minél többet tudjunk az eredetünkről?
-Nem feltétlenül a keleti eredet a fontos véleményem szerint, hanem az, hogy tudjunk az őseinkről. Manapság a legtöbben maximum a dédszüleikre emlékeznek, de jó tudni, hogy ősi nép vagyunk. Ott van Kanada vagy az Egyesült Államok, nekik nincs antik hagyományokra épülő múltjuk, mindössze pár száz éve léteznek. Ha tudjuk, hogy több mint ezer éves a múltunk, akkor az jobban, erősebben tölthet el bennünket büszkeséggel. Ha pedig tudjuk, hogy az ősi lovasnépek közül csak a magyarok maradtak meg Európában, az kifejezetten ezt a büszkeséget erősítheti. Ugyanez igaz a kínaiak szemszögéből is. Ők is büszkék arra, hogy vannak olyan őseik és rokonsággyanús keleti eredetű népek, akik nyugatra vándoroltak, akik ma már másként élnek, de mégis sok közös emlékük van ezzel a néppel, azaz velünk.
