A Szélkiáltó együttes fotóit nézegetve, semmit sem változott 1975 óta: ugyanaz a szakáll, ugyanaz a frizura, csak fehérebb talán. De a muzsika varázsa és a zenélés öröme változatlan. Fenyvesi Béla lassan négy évtizede tagja a zenekarnak. Komponál, gitározik, fuvolán, furulyán vagy arasznyi piccolón játszik, s időnként Boczán Béla bácsi neki készített tamburicájából csalja elő a dallamokat.
„Danolj csak, kis szógám!” – biztatta büszke nagyapja Fenyvesi Bélát gyermekkorában, amikor vakáció idején az alföldi tanyán az unokák besegítettek a mezőgazdasági munkákba. Különösen gyümölcsszedéskor viccelődött így az öreg a szép hangú elsőszülöttel, mondván, amíg énekel, nincs tele a szája cseresznyével.
– Földműves nagyapám nagyon szerette hallgatni, ahogy énekelek. Öt-hat éves koromban már komponálgattam is, dalokat szereztem, néha a szöveget is én írtam, de aztán rájöttem, jobb, ha azt a költőkre bízom – meséli. – Mindez igencsak tetszett a nagypapának, s elismerése jeléül kaptam tőle egy gitárt. Azt mondta, tudja, hogy ez most nagyon divatos. 1961-et írtunk. Biztosan nem volt olcsó, akkoriban csak orosz gitárhoz lehetett itthon hozzájutni. Becsomagolta abba a régi, kék iskolai csomagolópapírba, spárgával jól átkötözte, hét kilométert gyalogolt vele a tanyától Kiskunmajsáig, fölült a vonatra, s elhozta nekem a hangszert Dombóvárra. Ahogy átadta, már indult is vissza.
– Rögtön a húrok közé csapott?
– A Szendrey-Karper-féle Gitáriskola alapján kezdtem el egy szólamban játszani. Nem voltam tőle elragadtatva, ugyanis én akkoriban a Luxemburg rádión rockzenét hallgattam, és nekem az tetszett volna. De nem akadt, aki erre tanítson. A zeneiskolában zongoráztam és fuvoláztam. Középiskolás koromban kapott újra szerepet a gitár, amikor az osztálytársaimmal zenekart alapítottunk, és egyre többször felléptünk. A lányok szemében különösen menő volt az olyan fiú, aki jól gitározott. Megtanultam hát néhány akkordot én is.
– S ez Dombóváron is bejött?
– Nem tudom. A bulikban sosem engedték, hogy abbahagyjam, egész éjjel csak játszottam, úgyhogy a végén már mindenkinek volt párja, csak nekem nem. Ilyen a zenész sors.
– Milyen dalok alkották az együttes repertoárját?
– Döntően megzenésített versek. Szélkiáltós dalaim felét akkor írtam. Persze, játszottuk a szokásos pol-beat szerzeményeket is, és rendszeresen felléptünk iskolai, városi ünnepségeken.
– 38 éve tagja a Szélkiáltó együttesnek. Miben áll a nagy titok, hogy még mindig együtt vannak?
– Ó, ha én azt tudnám…! Egyrészt talán az idő. Most vagyok 58 éves, mondhatom tehát, hogy az életem nagy része hozzájuk köt. Akadtak időszakok, amikor sokkal többet voltam a zenekar tagjaival, mint a családommal, mert rengeteget koncerteztünk, s még többet utaztunk. Egyik évben másfélszer megkerülhettük volna a Földet, annyi kilométert hagytunk magunk mögött. Bejártuk Európát és itthon is folyamatosan felléptünk. Három év alatt lestrapáltuk Lakner Tamás Skodáját. A titok másik része talán az, hogy amennyire lehet, kerüljük a konfliktusokat, például olyan dolgokról, amelyekről tudjuk, hogy a véleményünk szöges ellentétben áll a másikéval, nem kezdünk vitát. Ami a zenét illeti, egy srófra jár az agyunk, s ez a lényeg.
– Hogyan komponál?
– Fontos a szöveg, amire támaszkodhatok. Nálam mindig a versből jön a zene. Fordítva sose, vagy csak nagyon ritkán. Ha megrendelésről van szó, és holnapra kell a dal, akkor leülök és kitalálom. Amennyiben versolvasás közben, hirtelen jön a zenei ötlet, s ott motoszkál a fejemben, meglehet, hogy másnapra születik meg, de az sem kizárt, hogy csak húsz év múlva tudom úgy összeilleszteni, ahogyan szeretném. Sok dallam van a fejemben, ezeket mind leírogatom, följátszom, s a számítógépen tárolom. Ha nem is túl gyakran, de néha előfordult, hogy olvasva egy verset, beugrott a régi zene, s hirtelen megtalálta a szövegét.
– Melyik a kedvenc szerzeménye?
– Nem tudom megmondani, mert mindegyiket szeretem. De azok a legjobbak, amiket a koncerteken ki tudunk játszani, vagyis összecsiszolódik, véglegesítődik és beérik.
– Otthon milyen zenét hallgat?
– Folyton klasszikust, gyakran népzenét és dzsesszt, néha igényes popot. Imádom a középkori egyházi zenét, rajongok a trubadúr muzsikáért, a reneszánsz maga volt a csoda, s ki ne hagyjam Bachot és Händel mestert se!
– Generációk nőttek föl a Szélkiáltó-zenén. Vannak ilyen visszajelzéseik?
– Hogyne, gyakorta előfordul, hogy nagymama vagy nagypapa az unokáját hozza el a koncertünkre, és a végén odajönnek hozzánk, a kisgyerek megnézi, kipróbálja a hangszereinket, és a papa-mama elmeséli, hogy ő ugyanekkora volt, amikor először hallott minket játszani. Furcsa érzés, öröm is, megható is, de elgondolkodtató is: felettünk is eljárt volna az idő? Hogy őszebbek vagy kopaszabbak lettünk, az biztos. De amíg várnak, hívnak és szeretnek minket, s nem tűnünk a színpadon hiteltelennek, addig nem hagyjuk abba!
– Van, aki a családban továbbviszi a muzsikus vonalat?
– Nagyobbik fiam, Kristóf irodalomtudós, Finnországban él, egyetemen oktat. Filmes kurzusokat is vezet, de kutatásai középpontjában Nietzsche munkássága áll. Kiskorában zongorázott, a gitárját ma is gyakran előkapja.
– A finn lányok körében is népszerű?
– Nem tudom, csak remélem. Kisebbik fiam, Márton dzsesszgitáros lett. Elvégezte a Zeneakadémiát, épp mesterképzésre jár, amit Nyugat-Európában teljesít. Koppenhágában kezdte, most jött haza Párizsból, ősszel megy Amszterdamba és végül vissza Koppenhágába. Üstökösként indult, három éve megkapta a junior Príma-díjat, és sokat köszönhet a tanárának, Babos Gyulának, aki ugyancsak egyengeti a pályáját. 22 évesen már Balázs Elemér lemezén játszott, és Fekete-Kovács Kornél együttesének tagja volt. Saját bandát is mindig verbuvál, építi a karrierjét.
– Büszke lehet rájuk, akárcsak az elismeréseire. Több rangos díjat kapott a Szélkiáltó tagjaként, idén pedig Dombóvár díszpolgára lett.
– Amikor elolvastam az értesítést, el sem akartam hinni, ugratásnak véltem. De igazán boldoggá tesz, hogy nem felejtettek el. Ott nőttem föl, ott végeztem az iskoláimat, pár évig a munkám is oda kötött, és hiába lettem pécsi harminc évvel ezelőtt, sosem szakadtam el végleg Dombóvártól. De számomra Pécs az örök szerelem. Diákkoromból emlékszem a vasárnap délelőtti, Liszt-termi koncertekre, melyekre a zenetanáraimmal vonatoztunk be Pécsre. A város különleges hangulata, zegzugos utcácskái, s a Mecsek lenyűgöző látványa már tizenévesen megbabonázott. Művészeti életét más minőség jellemezte, mint az országban bármely más városét. Ezért is fájó megélnem a mai nehéz időket. De arra különösen büszke vagyok, hogy kezdettől fogva kiváló pécsi költők tisztelnek meg minket a figyelmükkel. Verseik megzenésítése misszió számunkra. Pákolitz Pista bácsitól Galambosi Lászlón és Csorba Győzőn át Bertók Lászlóig sokan adtak, ajánlottak és írtak nekünk verset. Tudták, hogy így sokkal több ember szívéig elérnek, mintha csak az olvasókra számítanak. Minden koncertünknek van egy olyan blokkja, melyben ezekből játszunk egy csokorra valót. S amikor Bertók László Boldogság-dalát a közönség kánonban énekli velünk, az csodálatos érzés. Látjuk ilyenkor kicsik és nagyok szemében az örömöt, s érezzük a szeretetet, ami a versből, a muzsikából fakad, s talán egy picit nekünk is szól.