Huszonnyolcadik évadjába lépett a Sziporka Gyermekszínpad. Ez az első szezonjuk az alapító rendező-művészeti vezető, N. Szabó Sándor nélkül. Illetve, azt hiszem, tévedek. Nagyon is benne van ő e most születő produkcióban.
– Fiatalok voltunk még, amikor a Pécsi Nemzeti Színházban játszottuk a Hókirálynőt. Sanyi volt a Mesemondó, én Holló kisasszonyt alakíthattam – meséli Unger Pálma, aki kezdettől fogja játékmestere a Sziporka (régen: Arma) előadásainak, no és fogadott anyukája az ide járó gyerekeknek. – Nagyon kedves emlékként őriztük magunkban azt az előadást, Sanyi mindenképpen tervezte, hogy bemutatjuk. El is rakta az akkori szövegkönyvet, s dolgozott is a gyermekszínpadi adaptáción. Én most ezt vettem elő, így az ő instrukciói alapján, a szereplők szüleinek segítségével mutatjuk be március 10-én a Hókirálynőt, ezt az édes-kedves történetet. Eredetileg Andersen meséje, azt Jevgenyij Schwarz dolgozta át, mi pedig annak is egy rövidebb, szerkesztett változatát adjuk elő.
Egy gyermekprodukció sosem jön létre simán. De a mostani bemutató különösen zaklatott körülmények között született. Hűséges otthonuk, az Ifjúsági Ház belvárosi megszűnése után egy időre a Jurisics Utcai Általános Iskola fogadta be a társulatot, később a Gyermekklinika gyógytorna-termében biztosítottak számukra próbalehetőséget. Végül a Pécsi Horvát Színház igazgatója, Vidákovics Szláven tett igazán nagyvonalú, gáláns gesztust: kitárta előttük a teátrum kapuját. Elkészíttette a díszletet, rendelkezésükre bocsátotta a hang- és fénytechnikát, a műszakot, sőt, még szép plakátot is kapott a produkció. Így az Anna utcában lesz a premier most vasárnap 15 órakor, majd a további előadások is itt várják az érdeklődőket (11-én 11 órakor, 14-én, 21-én és 26-án 15 órakor, 27-én 10 órakor).
Mintha a gondviselés hordozná tenyerén a Sziporkát. Mintha őrangyaluk lenne.
Egyik főpróbájukra kaptam meghívást. Mire megérkezem, már jelmezben sorakoznak a színpad előtt. Utolsó igazítás a ruhán, a herceg úrfi apró koronáján, a tanácsnok kosztümjén, Gerda aranyfürtös frizuráján. Megvan a zsebkendő, helyén a nagymama okuláréja, és a félelmetes rablóbanda is felfegyverkezett.
Kezdésig még van pár percünk. A gyerekek körém gyűlnek, beszélgetünk. Tapasztalt színjátszók és most debütálók is akadnak közöttük. Négy éves a legifjabb, igaz, ő eddig betegeskedett, ezért csak később csatlakozik a produkcióhoz. S ami még nem fordult elő: egyikük édesanyja játssza a rideg lelkű, jégszívű címszereplőt. Jobban izgul, mint a gyerkőcök.
– Olyan jó itt lenni – sóhajt föl egy kisfiú -, majdnem, mint az iskolában, csak épp nem kell tanulni. – És az a sok szöveg? – értetlenkedem. – Nem túl nehéz – jön a válasz. Van, aki már most tudja: színész szeretne lenni. – Pálma néni, mikor játszunk musicalt? – vetődik föl a kérdés. És a bátrabbak rögvest rám cáfolnak: tudnak ők énekelni, dehogy mutál a hangjuk! S hogy miért szép ez a történet, amit hamarosan előadnak? Mert a tisztességről és a szeretetről szól. És ettől majd kevesebb lesz a viszálykodás – fűzik egymásba gondolataikat a kisiskolás bölcselők. Hisznek benne. Őszinték. Tiszták. A Hókirálynő meséjében is jóra fordul minden. A szeretet ugyanis legyőzhetetlen.
Elkezdődik a próba. Ötven percnyi bájos, önfeledt játék. Néha még elkél a súgó segítsége, s a függöny is el-elakad a nagy igyekezetben. – Kérek szépen majd egy szülőt, aki segít a gyerekeknek a helyszínváltozáskor – mondja Unger Pálma. – Ezt Sanyi bácsi is mindig így csinálta – súgja a főszereplő kislány édesanyja.
Hát mégiscsak itt van. Persze, hogy itt. Csak a lámpák fényétől nem látjuk épp.
