Karácsonyi ajándékként született a családba 35 évvel ezelőtt. Apai ágról horvát, anyai vonalról bolgár és német vér is csörgedezik az ereiben. S bár megtehette volna, nem ropta be magát a néptáncosok világába, inkább színész lett. Második ciklusát kezdi direktorként a Pécsi Horvát Színház élén, ahol hamarosan egy népszínművet rendez, közben több darabban játszik és a Cseresznyéskert premierjére készül a PNSZ-ben. A nap huszonnégy órájából nagyjából harmincat dolgozik, mégis előfordul, hogy alvás helyett fegyvert ragad, hogy legújabb szenvedélyének, a vadászatnak hódoljon. Vidákovics Szlávent faggattuk.
– Kisgyerekként még érdekelt a tánc, édesapám sokszor el is vitt a Baranya Táncegyüttes próbáira, de amikor tizenkét éves koromban a Pécsi Kisszínház Paraszthamlet előadásában megkaptam életem első, egymondatos szerepét, megpecsételődött a sorsom. Attól kezdve tudtam, hogy színész akarok lenni – idézi a kezdeteket a fiatal színész, rendező, színházigazgató. – A darab magyar és horvát nyelvű előadásában is játszottam. Csak be kellett szaladnom a színpadra, elmondani, hogy „Szkókó apja felakasztotta magát a városi börtönben!”, és már rohantam is ki. Fontos mondat, mert nélküle nem megy tovább a cselekmény. Volt is belőle gondja Besenczi Árpádnak és Stenczer Bélának, amikor egyszer késve érkeztem…
– Gimnazistaként nemzetközi produkciókban is felléptél.
– 13-14 éves voltam, amikor Magyarország csatlakozott a Peace Child diákszínjátszó mozgalomhoz, amely a művészet erejével hirdeti a békét az egész világon. E program révén jutottam el Skóciába, az USA-ba, Japánba. Tokióban rendeztem is, és megkaptam a legjobb színésznek járó díjat. Hirosimában épp az atomtámadás ötvenedik évfordulóján voltunk. Találkoztunk túlélőkkel, és részt vettünk a központi megemlékezésen annál a templomnál, amely csodával határos módon átvészelte a pusztítást. Megrendítő élmény volt, mindezt a saját szememmel látni. Amikor mi lehettünk a vendéglátók, s Bagossy László állította színpadra a Csongor és Tündét a különböző kontinensekről érkezett diákokkal, a produkciót Prágában és Olomutzben is bemutattuk.
– Szóval, egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára.
– A zágrábira. Oda elsőre felvettek, a budapestire nem. Kicsit féltem is, hogy olyan közegbe kerülök, ahol horvát létemre sohasem éltem, s bár jól beszéltem a nyelvet, de nem az irodalmit, amit pedig a főiskolán megköveteltek. Egy év alatt kellett kristálytisztára csiszolnom a nyelvtudásom. Itthon, kiskoromban két nyelven beszéltem: édesapámmal horvátul, édesanyámmal bolgárul. Óvodás koromig nem is tudtam magyarul. Le kellett írniuk az óvó néninek, hogy mit mondok, amikor éhes vagyok, vagy ha pisilnem kell. De hálás vagyok a szüleimnek, mert akkor szívtam magamba az ő anyanyelvüket, amikor az még nagyon könnyen ment, és nem is tűnt tanulásnak.
– 2000-ben, színész diplomáddal a kezedben, hazajöttél.
– Nem volt egyszerű a döntés, mert szerződést ajánlottak a Zágrábi Nemzeti Színházba is, Pécsre pedig Balikó Tamás hívott. Nem tudom, mit hozott volna az élet, ha másként döntök, de nem bántam meg, hogy a szülővárosomat választottam. Tudtam, hogy itthon milyen szerepekre számíthatok, és az is sokat nyomott a latban, hogy itt a Pécsi Horvát Színház, melynek létezését, és hogy színészként közreműködjek benne, már akkor missziónak éreztem. Igaz, sokáig kétlaki életet éltem, mert visszajártam játszani Zágrábba, Eszékre, Tuzlába, de minél több munkám akadt a PNSZ-ben, annál kevesebbet tudtam kint dolgozni.
– Milyen karakter áll közel hozzád?
– Az elmúlt 15 évben a főszerepektől a ziccer karakterszerepekig rengeteg olyat játszhattam, amit fiatalon nem szokás. Harmadéves főiskolásként lehettem például Macbeth. Nagy kihívás volt, de szerettem. Szívesen bújok hősszerelmes bőrébe, és élvezem a bohózatokat is. Igazgatóként is tapasztalom, hogy aki színházba jön, kikapcsolódásra vágyik, és egyre nehezebb arra a pár órára is elfeledtetnünk a gondjaikat.
– Szerepálmod?
– Nincs, mert ha lenne, és nem kapnám meg, hiányérzetem támadna. A színház amúgy sem az egyéni produkciókról szól. Ez egy társasjáték, amely akkor jó, ha mindenki hozzáteszi a legtöbbet, ami tőle elvárható.
– A rendezés mennyire szerepel a terveid között?
– Régebben rendeztem itt gyermekelőadásokat, és egy jubileumi Krleza-estet is színpadra állítottam prózával, zenével, tánccal. Májusban a Marica című népszínművet viszem színre, ősbemutatóként.
– Szabadidőről már említést se merek tenni.
– Nem sok van belőle, igaz. A sport alig kap helyet az életemben, pedig imádok korcsolyázni, és a teniszt is kipróbáltam. Új szenvedélyem pedig a vadászat. Legutóbb egy vaddisznóhajtáson vettem részt Vajszló közelében. Trófeám még nincs, de nem is a zsákmány a lényeg. Egyszerűen élvezem a természetet, az erdők csendjét, az állatok látványát. Jobban kikapcsol és feltölt, mint pár óra alvás.
– Édesapádtól az igazgatói stafétát is átvetted 2009-ben.
– A Pécsi Horvát Színház nekem is a szívügyem. Ő hozta létre, igazgatta sokáig, és küzdött érte rengeteget. Méltó módon igyekszem folytatni, amit elkezdett, hisz az anyaországon kívül ez az egyetlen horvát nyelvű teátrum a világon. Legfőbb küldetésünk, hogy eljussunk a horvátok lakta legkisebb falvakba is, és az anyanyelvükön játszhassunk nekik. Napokig tudnék mesélni a terveimről. Talán a két legfontosabb most az, hogy öt-hat színészt szerződtethessek, s legyen egy saját társulatunk; és ha minden a tervek szerint alakul, akkor idén elkezdődhet az új teátrum építése az új színpaddal és nézőtérrel. A mostani megmarad stúdiónak. Ha 2017-ben ott ünnepelhetnénk működésünk huszonötödik évfordulóját, azt mondanám, elértem, amit a következő öt esztendőre terveztem. Amibe belefogok, azt szeretem teljes erőbedobással végigcsinálni. Színészként, rendezőként és direktorként is boldogtalanná tenne, ha úgy érezném, nem tettem meg száz százalékosan mindent a sikerért.
