Híd – ezt jelenti török eredetű leánykori neve. S valóban, kapocs ő a generációk között, hisz mint középiskolai tanár, s egy patinás pécsi gimnázium igazgatónője, évtizedek óta kamaszokkal foglalkozik, életüknek épp abban a szakaszában, amikor tizenéves ifjúból felnőtté érnek. Szolcsányi Jánosné ajtaja mindig nyitva áll. Igaz, most nehéz mozdulatra készül: becsukja maga mögött. Nyugdíjba megy.
Kutató biológus is lehetett volna belőle, hisz amikor elvégezte a szegedi egyetem biológia-földrajz szakát, felajánlották neki ezt a lehetőséget. Ám úgy érezte, nem tudna naphosszat némán görnyedni a kémcsövek és a mikroszkóp fölött. Makón, a gyógypedagógiai általános iskolában kezdett tanítani.
– Egyetlen év volt csupán, de enélkül az egész pályám sokkal szegényebb lenne – meséli. – Rengeteg kedvességet, szeretetet kaptam, ott tűnt el belőlem a türelmetlenség, ott tanultam meg, hogy ki kell tudni várni, míg az eredmények lassan megmutatkoznak.
– Miként került Pécsre 1970-ben?
– Egy szegedi professzort neveztek ki a POTE Gyógyszertani Intézete élére, ő hívta ide a férjemet. A Leőwey Klára Gimnázium akkortájt keresett biológia-földrajz szakos tanárt. Megpályáztam.
– Az Alföld egyik legszebb városát hagyta ott…
– … és a legjobb barátaimat. Ma is, ha végigmegyek a Kárász utcán, biztosan találkozom néhányukkal. Nagyon fontosak nekem e fiatal korban kötött, igazi barátságok. Bevallom, amikor először jöttem Pécsre, sötétnek és szürkének láttam. De ahogy telt-múlt az idő, kiszínesedett számomra a város a tanítványok, a szüleik, s az új barátaim által. Így lett az otthonom.
– Milyen egy jó iskola?
– Bizalmat és biztonságot sugárzó. Ahová nem remegő gyomorral jön be reggel a diák. A Leőwey, remélem, ilyen. Mert azt érezhetik a tanulóink, hogy egyenként fontosak nekünk, nem ezeregyszáz fős tömegként. Szeretek köztük lenni, mert a nyegleségük, a lázadásuk, a hevességük mögött, csillogó szemükben már azt is látom, akikké később válnak. Nem uralkodik nálunk kaszárnya-rend, mégis mindenki tudja, hol a határ, amíg elmehet. Magasak az elvárásaink, tanulniuk nagyon kell, de igyekszünk a társuk is lenni, amikor szükséges.
– A tehetséggondozást, a képességfejlesztést mindig is kiemelt témaként kezelte.
– A tehetségnek ezernyi árnyalata van, a mi dolgunk, hogy megteremtsük a hátteret a kibontakozásukhoz. Ezért van tánckarunk, tudományos diákkörünk, színjátszó csoportunk, iskolaújságunk, kórusunk… Mert így élhetnek tartalmas diákéletet. Persze, az iskola sorsa a tanórákon dől el. Azon, hogy mennyire talál egymásra mester és tanítvány. Büszke vagyok nagyszerű kollégáimra, mert a munkájukat dicséri, hogy diákjaink versenyeredményei alapján az ország ötödik legjobb gimnáziuma a Leőwey. A tanulmányi átlag nálunk 4,2. Az Arany János Tehetséggondozó Program Andrásfalvy Bertalan ötlete nyomán indult, célja a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatására. Országosan 23 intézményben évente hatszázan vesznek benne részt, s a jelentkezők nyolcvan százaléka bejut egyetemre, főiskolára.
– Igazgatóként pár hét múlva köszönti utoljára a ballagókat.
– Ilyen poszton Pécsett én vagyok a rangidős, ideje, hogy átadjam a stafétát. Nem otthon kötögető nagyi akarok lenni, és nem is a kötény lesz az állandó viseletem. Van még bennem annyi tűz, erő és kedv, hogy ha nem is az eddigi pörgéssel, de hasznosan és aktívan töltsem a mindennapjaim. Mediátor tanfolyamot végzek, vitázó felek közötti békítő leszek. Eddig az anyai örökséget vittem tovább, hisz női ágon többgenerációs pedagógus családból származom, a nagymamám volt az ország egyik első matematikatanára. A mediátorsággal pedig jogász édesapám előtt tisztelgek.
– Férjéről a szakmabeliek úgy fogalmaznak: Nobel-díj várományos is lehet a kapszaicinnel kapcsolatos kutatása.
– János tudását, bölcsességét minden téren csodálom. Volt, amikor azt mondták róla: ő a Szolcsányiné férje. De rég elmúltak ezek az idők, és nagy tisztelet övezi a munkásságát. Amikor 1967-ben összeházasodtunk, hamar rájöttem, hogy mi nem egy tipikus családmodell leszünk. Reggeltől estig dolgozott, sok időt töltött külföldön is. Ezentúl talán nemcsak reggelenként tudunk nagyokat beszélgetni. Nemrég elkezdtem egy kiadványhoz leírni, összegyűjteni az elmúlt évtizedek emlékezetes történeteit, a diákokkal, a tanítással kapcsolatos anekdotákat.
– És a mesék?
– Azokat az unokáim születése óta írom, nagy élvezettel. Most már ők is besegítenek, és jó lenne megérni, hogy az ő kicsinyeikkel is tovább peregjen a történetet.
