Kláricsné Kemler Viola német oktató, tolmács és fordító, akinek a túrázás és az erdő iránti szeretete nemcsak hobbi, hanem beépítette a munkájába is. Ő találta ki az Erdőhang programot, mely egyedülálló módszer. Lényege, hogy a nyelvtanulók könnyebben elsajátíthatják a németet, miközben játékos feladatokat oldanak meg az erdőben. A túrázás mindennapjai fontos részét képezi, nemrég részt vett egy 100 kilométeres túrán a Mecsekben. Motivációról, kitartásról és önismeretről beszélgettünk vele.
– Ön német nyelvet tanít gyerekeknek. Hogy tudta összekapcsolni a túrázást az oktatással?
– Van két programom, az egyik a Térhang, mely egy online oktatási módszer, itt úgy gyakorolhatják a tanulók a németet, hogy közben élményekkel gazdagodnak. A másik az Erdőhang, amelynek lényege, hogy egy erdei séta alkalmával feladatokat oldanak meg a gyerekek, ezáltal játszva tanulhatják a nyelvet. Ezek olyan élmény alapú programok, ahol a tanulók kötetlenebbül gyakorolhatják az idegen nyelvet, ezáltal gördülékenyebben megy a tanulás és sikerélményük lehet az iskolában is.
– Mióta teljesítménytúrázik?
A futással kezdtem, de menet közben rengeteget fotóztam, ám ezzel sokszor megakasztottam magam, majd rájöttem, hogy a túrázás a nekem való. Aztán egy kedves ismerősöm csalt el egy teljesítménytúrára, 10 kilométeres távval kezdtem. Később lett egy másik túratársam, akivel a hosszabb távokba vágtam bele, ő volt az, aki mérföldkövet jelentett számomra, komolyan motivált az első szakaszokon. Tavaly részt vettem a PITE (Pécsi Ifjúsági Természetjáró Egyesület) Mecseki láthatatlanok 56 kilométeres szakaszán, és ott jött az ötlet, hogy életem első százas szakaszát itt a Mecsekben ideális lenne megcsinálni, mert ez mégiscsak hazai terep, és már ismert közeg.
– Mikor vált ez szenvedéllyé?
– A túrázás a Covid alatt vált fontossá, az az időszak, főleg vállalkozóként küzdelmes volt számomra is. Nem jöttek olyan gyorsan az eredmények, pedig nekem ez nagyon fontos. Így vált szokássá a teljesítményem mérése, néztem, mennyi idő alatt érek fel a Misinára, és amikor már negyedórát javítottam a szintidőmön, adott egy azonnali visszaigazolást arra, hogy tudok eredményt produkálni, ami ráadásul kizárólag tőlem függött. Rajtam múlt, hogy tudok-e benne fejlődni és milyen eredményt tudok produkálni. Ahogy erősödik az ember, úgy válik egyre hihetőbbé, hogy ő is meg tudja csinálni.
– Hogyan kezdte a felkészülést erre a távra? Mivel mégiscsak 100 kilométerről van szó, mikor érezte egyáltalán, hogy készen áll rá?
– Az év elején 40 és 50 kilométeres távokkal kezdtem, majd ezt követően az év második felében 60-as, 70-es távokon indultam, amelyek éjszakai túrák voltak. Ezeket azért volt fontos teljesíteni, hogy megismerjem önmagamat, megfigyeljem hogyan tudok teljesíteni éjjel, hiszen azt már tudtam, hogy nappal milyen nehézségekbe ütközhetek. Ez a két túra adott egy olyanfajta önismeretet, hogy tudjam, ez elég lesz a 100 kilométeres távhoz.
– Mi a legfontosabb egy ilyen táv teljesítéséhez?
– Folyamatosan szinten kell tartani az edzettséget, hogy bizonyosságom legyen arról, én erre fizikálisan képes vagyok. Persze mentálisan szintén fel kell készülni, mert amikor tudod, mi a cél, tudod, mivel jár, és nincs más lehetőség csak hogy megcsinálod. Ilyenkor az motivál és visz előre, hogy mit fogok érezni, amikor beérek a célba. Akkor jó a felkészülés, ha már nincsenek kételyek.
– Nehezebb volt éjszaka vagy nem is érzett fáradtságot? A holtpont teljesen elkerülte?
– A holtpontok szerencsére elkerültek. Alapvetően pozitív embernek tartom magam, és szeretem a pozitív példákat magam előtt látni. Arra gondoltam, hogy egy ápolónő vagy egy orvos, aki 24 órás ügyeletet vállal, kibírja, ők dolgoznak, én a hobbimnak élek, ezért nem kérdés, hogy megcsinálom. És mindenekelőtt a legfontosabb a szülői példa volt, hiszen ők is megmászták a Mont Blanc-t minden előképzettség nélkül.
– Mi volt a célja ezzel a száz kilométerrel? Sikerült úgy és olyan időben teljesíteni, ahogyan várta?
– Amikor kitűzünk egy célt, akkor van valamilyen vágy is mögötte. Kezdetben a 100 kilométer nagyon távolinak tűnt nekem. Az időfaktor mellékes volt, a cél csupán annyi volt, hogy beérjek szintidőre, ez végül jobb lett, mint számítottam rá. Számomra ez nem verseny, maximum magammal szoktam versenyezni, amikor úgy döntök, hogy számít, mennyi idő alatt csinálom meg, hogy lássam, hová fejlődtem.
– Mi kell ahhoz, hogy végig tudja csinálni?
– Tudatosság, alapos felkészülés és az önmagadba vetett szilárd hit. Ezért is próbáltam ki először az 50-60 kilométeres távokat. Tudtam, hogy mi az, amire nekem fel kell készülnöm lélekben. Amikor már csak 10 kilométer volt vissza arra gondoltam, hacsak nem jön valamilyen drasztikus fizikai akadály, akkor azt már féllábbal is megcsinálom.
– Miért váltak fontossá önnek ezek a hosszabb túrák?
– A teljesítménytúra tanít. Önmagadról, a kitartásodról, a céljaidról. Nagyon sok hozadéka van. Ahhoz, hogy motiváljak másokat, és hogy tudjak segíteni, nekem is meg kellett tapasztalnom, teljesítenem kellett. Ezenkívül azért is lényeges számomra, mert amikor hullámvölgybe kerülök és elbizonytalanodok, akkor visszagondolva erre az eredményre, tudom, hogy mást is meg tudok csinálni. Mert nem tudom, hogy mit hoz a holnap vagy a holnapután, de most meg tudom csinálni és ez a lényeg.
– Ha az olvasók közül valaki kedvet kapna, hogy nekivágjon egy ilyen 100 kilométernek, mit tanácsolna neki?
– Igyekeztem pihenni, stresszmentesíteni az előző napot, fejben felkészülni, időben összekészíteni a dolgokat, becsomagolni. De szerintem a kulcs, hogy legyen egy jó cipőd. Fontos a jó applikáció is, melynek segítségével lehet tájékozódni az erdőben. Biztonságérzetet adhat egy elsősegélycsomag is. Egyébként nem kell nagy távlatokra gondolni, én a „lépésről lépésre” elv híve vagyok. Ismerjük meg magunkat és emeljük a távokat fokozatosan.
– Sokan nem a célt nézik, hanem a nehézséget. Ezzel ön hogy áll?
– Többen ott rontják el, hogy megijednek a szintemelkedéstől. Ezzel fejben felépítik a félelmet. A kihívások szerintem fontosak. Én úgy megyek a túrára tudom, mennyi szintemelkedés van benne, és nem kérdés, hogy azt megcsinálom. Abban a hitben kell elindulni, hogy tudod, te erre képes vagy. Pozitívan kell hozzáállni és fontos a képességeknek megfelelően kiválasztani a távot.
– Hogyan sikerült kipihenni az ön mögött álló 100 kilométert?
– Nyilván érdemes „visszatölteni”, amit én már túra közben meg szoktam tenni ásványi anyagokkal, magnéziummal és megfelelő folyadék-utánpótlással. Amikor hazaértem, akkor ittam egy teát, néztem egy filmet és délután aludtam egy keveset.
– A tanítás és a túrázás mellett van szabadideje?
– Amikor van egy kicsi, akkor a térképet bújom.
– Biztosan akadnak olyanok, akikben felmerül a kérdés, mégis mi az élvezetes a 100 kilométeres gyaloglásban. Nekik hogyan válaszolna?
– Amikor dolgozok, az íróasztal mögött ülök, így a túrázás nekem maga a mozgás, a teljesítménytúra pedig maga a sport. Fontos különbséget tenni, hogy sétálunk, kirándulunk, túrázunk vagy teljesítménytúrázunk az erdőben. Nekem ez lett a sportom. Engem ez motivál, én ebben a sportban akarok jó lenni és jól teljesíteni.
– Tervez hosszabb távon is indulni, vagy a 100 kilométernél nincs feljebb?
– Miután beértem a célba és nem fájt semmim, nem éreztem magam fáradtnak, eljátszottam a gondolattal, hogy mennyit bírnék még. Nyilván ott motoszkál bennem a 200, de előtte szeretnék egy 130 kilométeres, majd egy 150 kilométeres távot megtenni. Azonban még nem értem idáig. Egyelőre az elkövetkező években a férjemmel is lehetőleg minél több teljesítménytúrára szeretnék eljutni, ebben szeretném motiválni őt is. De a Kinizsi 100 a következő célom.
