A török író, aki Pécsett akart meghalni

Ibrahim Pecsevi pécsi születésű oszmán történetíró nagyon szerette szülővárosát. Pécs – valamint egész Magyarország – pedig sokat köszönhet a krónikásnak, aki nélkül kevesebbet tudnánk hazánk történetéről.

Ibrahim Pecsevit sok-sok pécsi múltidéző cikkünkben emlegettük már, nem is véletlenül, hiszen az oszmán történetíró (valamint megannyi török tartomány hivatalnoka és adóbehajtója) nagyon sokat tudott és írt a török kori Pécsről. De vajon hogyan lehet az, hogy egy török író mesélt az egyik leghitelesebb módon a Pécsett és Pécs környékén történt fontos történelmi eseményekről?

Nos, úgy, hogy Pecsevi legalább annyira volt pécsi, mint oszmán, vagy mint szerb. Pecsevi ugyanis 1572-ben (más források szerint 1574-ben) született Pécsett (és feltehetően itt járt elemi iskolába is), anyai ágon pedig egy híres boszniai szerb család, a Szokulluk leszármazottja volt. Eredetileg „kjátibnak”, azaz írnoknak készült és elsősorban a pénzügy érdekelte, de szerencsénkre több volt ő egyszerű hivatali irodistánál.

A török, aki Pécsett akart meghalni

Mint az Fodor Pál „Egy pécsi származású oszmán történetíró: Ibrahim Pecsevi” című Pécsi Szemlében megjelent kimerítő tanulmányából kiderül, Pecsevi igencsak büszke volt szülővárosára, melyet jól bizonyít az, hogy mikor a történetíró megemlíti városát, szinte mindig a „mi elragadó Pécsünk” fordulattal él, továbbá az is, hogy noha hivatalnoki teendői hosszú évekre számos távoli országokba szólították, mégis egy saját házat tartott fent Pécsett, ahova – mint azt sok írásában említi –, ha alkalma adódott rá, azonnal visszatért.

Annyira kedvelte Pécset, hogy élete végén, idősen és magányosan ide vonult el, itt élt 1650-ben (más források szerint 1656-ban) bekövetkezett haláláig. Mindezek mellett fontos megemlíteni, hogy a krónikás nevét is Pécsről kapta, a „pecsevi” ugyanis azt jelenti, hogy „pécsi”.

Pecsevi Pécs nevéről

Pecsevi volt az egyik első történetíró, aki Pécs nevének eredetét mélyrehatóan vizsgálta. A város nevét a perzsa „pendzs”, azaz a magyar „öt” szóval hozta kapcsolatba, miközben – írja Fodor – „tartalmilag Pécs német neve, »Fünfkirchen«, (azaz »öt torony«) lebegett szemei előtt”. A három nevet alábbi írásában próbálta meg közös nevezőre hozni, a magyarokra és a németekre nézve igencsak kritikus hangnemben:

„A mi elragadó Pécsünk – mely a mi szülővárosunk – alapítója a német fajból való egyik tisztátalan nép volt”.

Majd így folytatta: „Ezek voltak, akik a falait építették, és kezdetben lakták. Később a magyar népnek első királya, Szent István király – ki iránt e tévelygő nép rendkívüli ragaszkodással viseltetik – a németeket kiűzte belőle s öt nagy templomot építtetett benne. A Pécs (Peçuy) név az ő nyelvükön annyit jelent, hogy »öt templomból áll«. Később István leányának fia, Petör király – ki e tévelygő népnek második királya volt – építtette azt a templomot, amelyből a Pécs belső várában álló nagy dzsámi lett.”

Írásmódjára jellemző volt, hogy a tényalapú történetmondásba sokszor iktatott be érdekes, kulturális és technikatörténeti szösszeneteket, anekdotákat, adomákat, valószínűleg azzal a céllal – és ez különböztette meg igazán kortársaitól –, hogy feldobja és ellenpontozza a legtöbb esetben száraz, vagy véres történelmi eseményeket.

A mohácsi csata leírásában – melyet egyébként török és magyar szemszögből is megírt – például a lőpor és a „hitetlenek” könyvnyomtatásának sztoriját is beleszőtte, egy másik írásában (mely szintén harcokról szólt) pedig a „rossz szagú, egészségre káros” dohány Oszmán Birodalomban történő megjelenéséről és térhódításáról is írt.

A pécsi török, aki híressé tette a kávéházakat

Az egyik legfontosabb írásában Pecsevi a világon elsőként szólt az isztambuli kávéházak 16. századbeli megjelenéséről, amire nem csak a törökök, de a pécsiek is büszkék lehetnek, hiszen a kávéházak híre így terjedhetett el. A pécsi-szerb-török krónikás olvasatában azonban ezek a kávéházak nem tűnnek épp a legkellemesebb helynek.

„Körülbelül 1554-ben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtakalénak nevezett városnegyedben, és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó embernek, kik rendszerint húszan-harmincan jöttek össze […] Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Imámok mondták »az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!«. Mások azt mondták »ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni!«.”

A szigetvári kirohanás Pecsevi szemével

Pecsevi a magyar történelem egy másik, emlékezetes harcáról, a „szigeti veszedelemről” is érdekes részleteket osztott meg, melyeket a történelemórákon nem tanítanak. Így látták az oszmánok Zrínyi Miklóst és legendás hőstettét:

„Szép díszruhát öltött, és zsebébe száz aranyat tett azzal a gondolattal, hogy aki életével végez, annak legyen ajándékba. Majd felkötötte őseitől örökölt kardját, és megmaradt katonáival kirohant a várból.”

„Szelaniki, az ostromnál jelenlevő török szemtanú szerint Zrínyi fejébe tette ezüsttel és arannyal díszített bársonyos kalapját, s a mellén aranylánccal, kezében aranyozott karddal rohamra indult. A roham közben azonban az egyik janicsár fegyverének golyója eltalálta őt, s amint felismerték benne Zrínyit, sok janicsár rárohant, fejét levágták, és rögtön a nagyvezérhez vitték.”

A fent említett 1566-os szigetvári ostrom 450. évfordulójának keretében 2016-ban Pecsevi emlékére Pécsett szobrot emeltek. A pécsi-török krónikás egész alakos bronzszobra a Kórház téren, Jakováli Hasszán pasa dzsámija előtt áll.

Forrás: Fodor Pál: „Egy pécsi származású oszmán történetíró: Ibrahim Pecsevi”, Pécs Lexikon, Töriblog