Több mint 1500 novella érkezett a neves irodalmi pályázatra, amely idén rendhagyó módon a környezetvédelemre fókuszált. A döntőbe végül húsz alkotás jutott be, köztük a pécsi Bálint Dóra szép és elgondolkodtató írása. Olvassátok!
A hatodik alkalommal megrendezett Álljon meg egy novellára! nevet viselő pályázatra idén olyan írásokkal nevezhettek az alkotók, amelyek bolygónk sorsáról és a klímaváltozásról gondolkoztatnak el,
[su_quote]Te hogyan mentenéd meg a Földet? Van egy jó sztorid és szívesen elmesélnéd?[/su_quote]
– szólt a JCDecaux – E.ON felhívása.
A művek a hazai nagyvárosok – köztük Pécs – legforgalmasabb busz- és villamosmegállóiban jelentek meg, és arra ösztönöznek, hogy ismerjük fel az ökológiai egyensúlyban játszott szerepünket, és mi magunk legyünk a változás mozgatórugói – olvasható a szervezők honlapján.
A zsűri elnöke a korábbi évekhez hasonlóan Grecsó Krisztián József Attila-díjas író volt, aki Vecsei H Miklós színművésszel, Samu Tímeával, a JCDecaux Hungary Zrt. vezérigazgatójával, az E.ON Hungária Zrt. márka- és marketingvezetőjével, Károlyi Zsuzsannával és a CEU professzorával, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület alelnökével, Ürge-Vorsatz Diánával közösen választotta ki a plakátokra kerülő húsz legjobb alkotást.
Köztük van a pécsi geográfus-kutató Bálint Dóra műve, A kedvenc is.
[su_note note_color=”#daead0″ text_color=”#161515″]Az író lapunk megkeresésére elmondta, nagyon szeret olvasni, innen jött számára az írás. Kutatóként is tudományos szövegek összeállításával foglalkozik, de mivel az csak egy szűk szakmai körnek szól, úgy érezte, hogy a történetekkel több embert érhet el. Ezért kezdett írni, 2018 óta vezeti a Morzsa a levesben című blogot. Ez pedig az első irodalmi pályázata és díja. Mint mondta, a beadott pályamű, A kedvenc történetének alapja egyébként valós, gyerekkorában tényleg volt egy kedvenc fenyője, ahová rendszeresen eljárt…[/su_note]
A döntőbe jutott novellákat Budapest belvárosában és a megyeszékhelyeken lévő buszmegállók utasvárójában lehet tehát elolvasni. Bálint Dóra csodálatos történetét Pécsen a Rákóczi úton, a Zsolnay-szobor megálló mellett láthatjuk, de azért itt is megosztjuk. Érdemes elolvasni, nagyon megindító írás!
Bálint Dóra: A kedvenc
Annyi év után ismét itt áll előttem. Alig tudtam beazonosítani: sok fényt és vizet kapott, megnőtt mióta utoljára a közelemben járt. Pedig egy időben jól ismertem vonásait. Rendszerint az első napsugarakkal jelent meg, kavicsokat dobált és kismotorján gurult előttem egy hölgy kíséretében. Akárcsak a szomszédos bükk, kusza haja ide-oda lengedezett, hangját pedig ezer madárdal közül is felismertem.
Az emberek gyorsak, nekem más a tempóm. Talán csemeteként azért választott engem, mert társaihoz képest lassabb és álmodozóbb volt. Az a típus, aki kiszúrja a bokorban rejtőző macskát, a titkos firkákat a buszmegállóban vagy elsőként veszi észre a szivárványt és azt, ha valaki rosszul lesz a tömegben. A csodákat és árnyakat. Egy nap felém emelte tekintetét és látványom ámulatba ejtette. Szemeiben megszépültem és magasabbnak éreztem magam azoknál az elérhetetlennek tűnő csúcsoknál is, amelyek a szomszédos parkban törtek a kékség felé.
A kedvence lettem. Viharban ablakából félénken tekintgetett felém és mikor a parkon keresztül hazafelé tartott, egy alkalmat sem mulasztott el, hogy tenyerét ifjú vonalaimhoz érintse. Keze melege egyszerre csiklandozott, mint a mókusok füle és keltett hideg fuvallatot akár egy késői nyáreste.
Most ismét itt áll előttem, szemeiből gyanta folyik, törzsét nekem támasztja. Nem egyedül jött, egy kisfiú kezét fogja. Ő mintha először látna, szája tátva marad, szemei kikerekednek és közben lassan, egyenletesen csöpög a másik oldalán tartott fagylalt.
Emlékeim gyűrűimben őrzőm, azt a sok évet, mit tekintete nélkül töltöttem. Mialatt közeledtem az éghez, gyökereim pedig a mélyben terebélyesedtek. A fény napjait, mikor az emberek alám gyűltek és égi halászként kifogtam alóluk a perzselő napsugarakat. Az apró tobozok égősorát a legsötétebb órákban, amiket rám aggattak és úgy álltak körbe, mintha várnának valakire. Azóta egyre kevesebb hó fedi az árnyak idejét, nyáron pedig hevesebb a szél, szomjamat nehezen, csak a mélybe nyújtózkodva olthatom.
Ahogy most nekem dől, kazalkoronája alsóbb ágaim verdesi. Nem mozdultam, mialatt távol volt. Ha én is ilyen sokat mozognék a felszínen, az pusztulásomat hozná. Nekem helyben zajlik az élet. Felfelé török és ágaim otthont biztosítanak galambpároknak, más égi utazóknak. Egy tapodtat sem kell lépnem, hogy a gombafonalak révén társaimról hírt kapjak. Kártevőkről, súlyos viharokról, fiatal, feltörekvő csemetékről. Beszédünk nem hanggal, hanem kémiai üzenetekként, hálózatokban fut a mélyben és általuk igazi csapatot alkotunk. Ahogy az emberi társadalmat, egy sikeres közösséget itt is a kapcsolatok minősége határozza meg.
Merengésemből keze melege billent ki, majd felém emeli a kisfiút. Kisujja ugyanúgy csiklandozza kérges testem, mint anno az övé. Illata akár a tavaszi virágzás. Aztán emberi léptékkel nézve lassan elindulnak, közben a fagylaltból nem marad semmi. Ágaimat a szél mozgatja, integetve búcsúzok tőlük. A sarkon a kislányból lett hölgy még egyszer, utoljára visszafordul. Mielőtt végleg eltűnne, egy nagy tábla takarja be alakját. Rajta lakópark rajza. Környezete ismerősnek tűnik, de mégsem az a hely szerepel rajta, ami most itt fekszik körülöttem.
A következő napsugarakkal narancssárga, szorgos emberek gyűlnek a parkba, fejük dísze fehér bóbita. Határozott mozdulatokkal vizsgálnak és ismeretlen jelekkel fújnak be. Tekintetük felemelik, de szemükben csupán élettelen fadarabnak látom magam. Figyelmük a részletekre irányul, sietősen végzik munkájukat.
