Jandó Lászlót, azaz Buktát minden pécsi ismeri, noha a nem feltétlenül tudják a nevét a Kórház téren strázsáló virágárusnak, aki mindenkinek integet, köszön, és ha megállnak a közel 30 éve kiválasztott posztjánál, beszédbe is elegyedik a pécsiekkel. Pécs egyik legismertebb arca ő, akit most egy kicsit mindenki jobban megismerhet.
-Mikor jöttél először a Kórház térre virágot árulni?
-Már 27 éve vagyok itt. Mielőtt idejöttem, a Vásárcsarnokba jártam virágot árulni, volt egy bérelt helyünk nekem és édesanyámnak, csak felrobbant a lábamban egy ér, ami miatt meg kellett műteni. Az Alkotmány utcában lakom, onnan közel van a Megyei Kórház, ha mennem kell a lábam miatt. Itt a Kórház téren már előtte is árultam, mert közel van hozzám, egy-két perc séta, és mert egy központi hely, nagyon sokan megfordulnak itt egy nap.
-Honnan vannak a virágok?
– A virágokat az újhegyi kertünkben nevelem. Minden reggel korán elmegyek Újhegyre busszal, dolgozom, gondozom a virágokat, aztán hazamegyek, elkészítem a csokrokat, elmosogatok, megcsinálom, amit meg kell, és ebéd után már tudok is jönni ide a térre.
-Van valakid, aki segít neked a munkában?
-Keresztanyám sokat segít a kertben. Régen édesanyám is segített, és én is neki, de ő már elment. Így, hogy a lábam beteg, elég nehéz már, de ezzel együtt kell élnem. Ezért például sajnos nem is tudom használni a vas- és fémszerkezet-lakatos, az optikusi és hegesztői végzettségemet se. Ha a lábam jól lenne, megpróbálnék ezekkel elhelyezkedni valahol, de hát nem lesz jobb.
-Mennyire megy az üzlet?
-Hát, nagyon változó. Amikor itt vannak a külföldi diákok, akkor jobban. Szülinapokra, bulikba, randikra visznek tőlem virágot, ők még megengedhetik maguknak, hogy erre költsenek. De amikor nyáron elmennek, megcsappan a forgalmam. Tőlem már csak azok a pécsiek vásárolnak, akik régóta ismernek. Régen meg lehetett ebből élni, ma már nem, az emberek inkább kajára költenek, mint virágra. Egyre kevesebben vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy virágot vegyenek.
-Vannak olyan barátaid, ismerőseid, akiket itt ismertél meg?
-Én Pécsnek a 80 százalékát ismerem. Ha nem is vesznek virágot – hiszen nem kötelező –, két-három szót szólunk egymáshoz, meghallgatom őket és ők is meghallgatnak engem, hiszen mindannyiunknak vannak panaszaink, és érdekes történeteink. Van, akinek rendszeresen én vigyázok a biciklijére, vagy a kutyájára, amíg elmegy ebédelni, vagy vásárolni. Szeretem a pécsieket, velük nincsen gond.
-Ezért is köszönsz és integetsz nekik?
-Igen, akiket ismerek, azoknak köszönök, ez a legtermészetesebb. A tisztességet meg kell adni. Én mindig azt mondom, hogy ne legyen semmim, csak a tisztességem. Ez a legfontosabb. A köszönéssel tiszteljük meg egymást. Aki eljön mellettem és köszön, annak én is köszönök, aki viszont meglát és átmegy a másik oldalra, nem érdemli meg a köszönést.
-Sok jó sztorid lehet, ha ennyi pécsit ismersz.
-Rengeteg van, persze, de megtartom őket magamnak. Jó összekacsintani azokkal, akiknek csak én ismerem az történeteiket. De volt olyan, hogy a török nagykövetnek én mutattam meg, hogy merre van Idrisz baba türbéje, mert egy pécsi sem tudta, hogy hol van. De például most épp várok egy fogorvos urat, akinek szoktam adni egy-egy szatyor almát, amit nem ő fog megenni, hanem a lovai.
-Amikor épp nem virágokat gondozol vagy árulsz, mivel töltöd a szabad perceidet?
-Rádiót hallgatok, elrendezem a lakást. Tévém nincs, olvasni szoktam. Bármit elolvasok, ami a kezem ügyébe kerül, a lényeg, hogy betű legyen benne. A kedvenceim a régi, évtizedekkel ezelőtt pécsi újságok, amiket elhoznak nekem az ismerőseim és vásárlóim. Van például egy pécsi doktor, aki ki szokott nekem nyomtatni orvosi cikkeket, amiket szintén nagyon szeretek.
-A Bukta becenév honnan jött?
-A PVSK kosaras lányai adták nekem. Régen mindig együtt mentem velük meccsekre – imádtam a pécsi kosárlabdát – és mindig volt nálam kaja is. Egy-két szendvics, süti, és például bukta is. Így jött. A fiú kosarasok meg Ödinek hívtak, már nem is tudom miért.
