A pécsi szénbányászok a 19. században és 20. század elején olyan szaknyelvet beszéltek, amit a német és a magyar nyelv frontális karambolja alakított.
A bányászok a 20. század elején még németül beszéltek, német szakkifejezéseket használtak, de akinek vannak volt bányász ismerősei és rokonai, az tudja, hogy ha megindult a bányászemlékek felidézése, egyből olyan szavak kezdetek el repkedni, amik egyszerre hangzottak németesen ejtett érhetetlen magyar kifejezéseknek, és magyarosított német szavaknak, amik a bányászzsargont nem ismerő fiatalabb generáció számára minimum viccesen hangzanak a mai napig.
Szirtes Béla „A pécsi bányászzsargonról” című Pécsi Szemlében megjelent írásából kiderül, hogy a magyarországi bányász-szaknyelv évszázadokon keresztül a német volt, azok a magyarosan hangzó fura szavak, a magyarított német kifejezések, pedig, amiket néha még ma is hallani a városban, a magyar nyelvújítás eredményei. Ahogy Szirtes írja, a magyar bányászati szakszókincs kialakítása 1832-1879. között történt meg, méghozzá felhívásra. A cél az volt, hogy a magyar bányásznyelv megalkotásával bebizonyítsák, hogy a bányászok nem csak németül tudják kifejezni magukat, hanem magyarul is.
A felhívásra be is indult a bányász-értelmiség, és ugyan papíron, szakmailag elfogadottá vált az új magyar szakkifejezések használata, ettől még az első világháború végéig nem sok minden változott, ugyanis a hazai bányák nagy része osztrák-német tulajdonban volt, ami azt jelentette, hogy a német nyelv tovább uralkodott a föld alatt. Különösen igaz ez a Pécs-környéki szénbányászatra, ahol a bécsi Dunagőzhajózási Társaság vezette a bányát, és ahol német nyelvű bányászok dolgoztak. Miután 1920-ban a magyar bányásznyelvet hivatalosan is bevezették Pécsett, ezek a bányászok meg voltak lőve, a magyar szavak ugyanis nehezen jöttek a nyelvükre, bonyolultabbak voltak számukra. Fogták tehát az eredeti német bányász-szavakat és hozzájuk raktak magyar ragokat-képzőket, a német szavakat pedig elkezdték magyar kiejtéssel mondani. Így volt könnyebb.
Az tehát, hogy „bergahmerrel és bándmásszal a kezemben álltam a cugshát mellett” azt jelenti, hogy „bányászkalapáccsal (der Berghammer) és mérőszalaggal (das Bandmass) a kezemben álltam a légakna (der Zugschacht) mellett”. Ebben az esetben tehát csak „magyarul” mondtak német szavakat.
Később a német szavak lerövidültek. Például, a „bergplác melletti ládstelnél beszélték meg a náhrejsz részleteit” azt jelenti, hogy „a bányaudvar (die Bergbelehnung) melletti rakodónál (die Ladestelle) beszélték meg az utánszedés (das Nachreissen) részleteit”.
A következő trükkök már jól jelzik, ahogy magyarosodott a német zsargon. A bányászok ugyanis elkezdtek bizonyos kiejtéskönnyítő végződéseket hozzátoldani a német szavak végére, mint például az -a, -ni, és a -li. Például a „sahta sáhtvándlijánál áll a fartni ”, ami annyit tesz, hogy „az akna (der Schacht) aknafalánál (die Schachtwand) áll a létra (die Fahrt)”.
A következő „lépés” az volt, hogy a német szavak hangtanilag is „magyarabbá” változtak. Ahogy Szirtes szemléletesen írja, egy úgymond magyar mondat a bányában így hangozhatott: „Aufládold az arton a fórattal a riznit, és laufold ki a vekszlihez, de a rejbungban jól ábrukkold, mert különben auszklejszol!” Ez pedig azt jelenti, hogy „Rakd meg a vájvégen a csillét a készlettel és told (csillézd) ki a váltóhoz, de a kanyarban jól tereld, mert különben kisiklik!”
A 20. század elején tehát kialakult egy olyan kétnyelvű pécsi bányász-zsargon, mely ugyan magyar nyelvtan szerint működött, de saját, nem magyar eredetű, németből alakult szavakkal. Ez a szaknyelv 100 éves léte során állandóan alakult és fogyatkozott, mígnem teljesen magyarosodott – írja Szirtes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a szavak eltűntek volna.
