Halálra ítélte a Gestapo, hetekig vallatták és négy évre börtönbe zárták a kommunisták, az ötvenhatos események után emigrált és onnan visszatérve hetvenhét évesen parlamenti képviselőként a huszadik század szinte minden politikai viharát túlélte a ma 97 éves Horváth János, akit Pécs városa nemrég Szabadság-díjjal jutalmazott. Elképesztő története, politikai karrierje, az őt fűtő hazaszeretet példa lehet sok generáció számára.
– Hogyan került bele fiatalon a korabeli politikai életbe?
– A harmincas évek közepétől szerveződött egy olyan ifjúsági kör, akikre nagy hatással voltak a kor nagy magyar gondolkodói: Szabó Dezső, Németh László, Móricz Zsigmond és a közelmúlt óriásai: Ady és Bartók. Ők voltak azok, akik feltették a kérdést, ami sokakat foglalkoztatott – mi Magyarország jelene és jövője? Sok beszélgetést, konferenciát szerveztünk, ezek nagy eseményekké nőtték ki magukat, így mozgalommá formálódott ez a kör.
– Akkor a politikai konfrontáció sem maradhatott el.
– Lassan megkerülhetetlenné vált a politikai aktivitás is, ez pedig a második világháború végén, a megszálló németek rendfenntartó erői, a Gestapo szemében bűn volt. Kutatták a hasonló gondolkodású polgárokat, eltávolították őket a közéletből.
Akkor én már egyetemi hallgató voltam, de 1942-től tagja a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak is. A németek elvittek, bebörtönöztek, rögtön kimondták a halálos ítéletet rám és több társamra. Szerencsénk volt, ugyanis a szovjetek a németek nyakán voltak már, nagy volt a fejetlenség, a szervezetlenség, a sok rab szállítása közben alább hagyott a fogva tartók figyelme, nem vették észre, hogy sokan megléptünk.
– A második világháború után elindult a politikai karrier?
– Igen, az 1945-ös szabad választásokon parlamenti mandátumot tudtam szerezni a független kisgazdák színeiben. Emellett a Törvényhatósági Bizottság tagja lettem, a párt XIII. kerületi elnöke, sőt, a Magyar Parasztszövetség gazdaságpolitikai igazgatója és az agrárszövetkezeti központ igazgatója. Mindezeket a pozíciókat két éven át töltöttem be, 1947-ben vittek el a kommunisták.
– Ez hogyan történt?
– Azon a napon, amikor elvittek, egész nap a parlamentben voltam, dolgoztam. Este onnan kilépve több ÁVH-s fogadott, megkértek, hogy szálljak be az autójukba. Nem tudtam mit tenni. Rögtön az Andrássy úton találtam magam, ahol fogolyként megkezdték a vallatásomat. Először megkértek, mondjak el „mindent”, részt veszek-e olyan mozgalomban, ami meg kívánja dönteni a magyar demokratikus rendet. Aztán tollat, papírt adtak, hogy írjak le „mindent”. Persze csak azt mondtam, amit tudtam, ami az igazság volt, de „nem ezt szerették volna hallani”. Ha nem megy, ők majd segítenek. Aztán folytatódott a vallatás, hol csendesen, beszélgetve, hol durván, agresszívan próbáltak belőlem többet kiszedni. Erről már sokan sokat meséltek. Végül négy évet kaptam. 1951-ben minden politikai tisztségemtől, mandátumomtól megfosztottak, munkásként, műszerészként dolgoztam gyárakban.
– Együtt raboskodott a pécsi Kovács Bélával is. Milyen embernek ismerte meg?
– Kovács Béla barátommal még a második világháború előtt ismerkedtem meg a Parasztszövetségben. Egy tiszteletre és szeretetre méltó ember volt, akik megismerték, hamar megkedvelték. Egy olyan, parasztságból kikerült politikus volt, aki valóban aktív, tevékeny tagja lett a gazdasági életnek, jó polgári patriótaként fáradozott a hazájáért.
– Az 1956-os forradalom és szabadságharcból is kivette a részét?
– Az 56-os felkeléshez az a rákosista rendszer vezetett, amit én is közvetlenül tapasztaltam, több év börtönt kaptam tőle. Természetesen így engem is magával sodort a forradalom láza, rögtön felkértek, vállaljak újra politikai szerepeket. Ezt meg is tettem, újra elnöke lettem az FKGP XIII. kerületi szervezetének. Amikor érkezett a hír, hogy a Szovjetunió, korábban tett ígéretét megszegve közeleg, hogy leverje a szabadságharcot, én pár napra Bécsbe utaztam, hogy a nyugati világot próbáljam megnyerni Magyarország ügyének. Ellenállást szervezni, támogatókat szerezni. Nagy szavú politikusokat, közéleti nagyságokat. A pár napból negyvenegy hosszú év lett. Viszont a feladatom, amit magamnak megfogalmaztam, nem változott.
– Külföldön tovább képviselte a magyarságot?
– Persze. Emigráns politikus lettem. Mindenhol amerre jártam, szerte a világban igyekeztem minél több közéleti személyiséggel, közvélemény-formáló jeles alakokkal, sajtómunkásokkal megismertetni hazám történetét, azt a borzalmat, megszégyenítést, ami újra rabigába hajtotta Magyarországot. Ki kellett mondatnom sokakkal, hogy ami itt történt, az igazságtalan; megláttatni velük azt, hogy az országunk függetlensége az egész világnak érdeke.
Segített ebben az egyre növekvő ismertségem mint egyetemi oktató, professzor a New York-i és indianapolisi egyetemeken, és a kint ragadt, emigrációba kényszerített magyarság, a szabadság hívei, akikkel össze kellett fognunk szerte a világon. Végül együtt lettünk tanúi annak, amint az a hazug világ szétesik, Magyarország kilép belőle.
– Mi vette rá arra, hogy hazatérve már idősen újra aktívan politizálni kezdjen?
– Az újjáalakuló magyar politikai élet, a friss demokrácia többször felkért, hogy nemzetközi szinten is ismert és elismert gazdaságpolitikusként legyek a segítségükre. Én végül hazatértem a hívásukra, beléptem a Fideszbe és színeikben 1998-ban, 1945 után újra parlamenti mandátumhoz jutottam. Ezután tizenhat esztendőt töltöttem el még képviselőként az Országházban.
– Mindenképpen el szeretném még mondani azt is, hogy szeretettel üdvözlöm és jókívánságaimat küldöm minden pécsi, baranyai, ormánsági barátomnak! – tette hozzá az idős úr.
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#e1d1c3″ radius=”2″]Dr. Horváth János 1921-ben született a Tolna megyei Cecén. 1940-ben érettségizett Budapesten, 1946-ban diplomázott a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Karán.
Miután 1951-ben szabadult a börtönből, 1954-ig a Siemens Röntgengyárban, 1956-ig a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban dolgozott.
Emigrálása után külföldön Strasbourgban a Magyar Forradalmi Tanács szervezője lett, New Yorkban a Kossuth Alapítványé. New Yorkban a Columbia Egyetemen tanult közgazdaságot, 1966-ban doktorált. 1968-tól 26 éven keresztül tanított Indianapolisban, a Butler Egyetemen.
A rendszerváltás után többször hazalátogatott, a Corvinus Egyetem vendégprofesszoraként. Az 1992-es amerikai Képviselőház választásakor még a republikánus párt jelöltje is volt.
2011-ben a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével tüntette ki. [/su_box]
