A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően már több mint 50 nemzetközileg elismert külföldi író járt városunkban, akik az egyhónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál. Egy shanghaji és egy lengyel írónő, egy máltai, egy brit író már mesélt nekünk pécsi élményeiről, most pedig Kyriakos Margaritis ciprusi görög író osztotta meg velünk gondolatait a városról, a munkájáról és Görögországról.
– Először veszel részt a Pécsi Íróprogramban?
– Igen, és csak úgy tudom leírni, hogy az „abszolút szabadság”. Egy szép ország szép városában vagyok, azt csinálom és csak azzal törődök, amit szeretek. Semmilyen hétköznapi dologgal nem kell bíbelődnöm, nem úgy, mint Athénban, ahol élek. Nekem ez a lehetőség és ez a város ajándék.
– Miért tetszik ennyire Pécs?
– Bámulatos, hogy milyen sokszínű hely, bejártam a különböző vallásokat és nemzetiségeket összefogó, emlékművekkel és látványosságokkal teli belvárost, de mindemellett láttam elhagyott gyártelepeket is, amelyek engem szintén inspirálnak. Számomra ez a multikulturalizmus az élet ünneplése. Itt normálisnak érzem magam, nem egy elveszett turistának. Voltam nemrég Prágában, de Pécsnek sokkal emberibb, őszintébb, élhetőbb hangulata van, nem olyan mintha egy múzeumban, vagy egy ékszerdobozban sétálnék.
– Segít az írásban egy-egy pécsi séta?
– Pár itt töltött nap alatt több tucat apró történetet, illetve azok vázlatát összeírtam már. Például a napokban láttam, ahogy a Hunyadi-szobor előtt egy fiú buborékokat fúj, amiket kisgyerekek kergettek. Az egyik buborékot a szél Hunyadi fejének fújta és kipukkadt. A szappanos víz úgy csordogált az arcán, mint amikor egy babát fürdetnek, és elképzeltem, hogy a szobor éppen sír.
– Ezek az apróságok a pécsieknek fel sem tűnnek, láttál még ilyesmit?
– A Szent István téren jártam nemrég, éppen havazott, amikor szembejött velem egy nő, akinek a kezében egy zacskó víz volt, a vízben meg egy aranyhal. A poén az egészben az, hogy a nő nem akarta, hogy a hal megázzon, ezért a kabátja alá rejtette a zacskót. Vicces, érdekes, de inspiráló látvány volt, amit biztos bele fogok írni a Pécsről szóló szövegeim valamelyikébe. De én minden ilyen apró megfigyelést, elcsípett látványt, hétköznapi interakciót megírok a történeteimben. A Blöff kávézóban nagyon kedvesek voltak velem, azt is megemlítem majd valahogy, de a kissé ijesztő Liszt Ferenc szobrot, vagy mondjuk ezt az interjút is megírom valahogy.
– Hogyan?
– Az irodalom nekem az emlékek megőrzéséről szól, azok lefordításáról egy sajátos történetmesélési nyelvre. Például az említett pécsi apróságokat, az emlékeimet össze lehet mosni a város múltjával, történelmi tényekkel és így kerekedhet belőlük egy érdekes sztori. Ha olvasom, visszanyerem az emlékeimet, ha más olvassa, emlékeket nyer. De minden szövegem a történetmesélésről magáról is szólhat így.
– Az a könyved is, ami egy görög sorozatgyilkosról szól?
– Igen, az is. Egy régi, 19. századi, kitalált görög gyilkosságsztorira játszok rá benne, amelyben egy nő megmérgez egy csomó kislányt. Egy izgalmas történetet akartam írni, ami nem tipikus krimi vagy bűnregény, hanem sokkal inkább egy új görög mitológiai mese, ami sötét, érdekes, bizarr, amihez a gazdasági válságban élő és abban felnövő fiatalabb görög generációk is tudnak kötődni, és ami tele van feszültséggel, de nem a hollywoodi filmes fajtából.
– Ha szóba jön Görögország a hírekben, manapság leginkább az általad említett válság, a politika, a szegénység a téma. De milyen az emberek élete a hétköznapokban?
– A válság Görögországban az emberek fejébe is beférkőzött. Évek óta úgy kelnek fel és fekszenek le, hogy semmi mást nem látnak, csak számokat, béreket, csökkenő fizetéseket, gazdasági híreket, politikát. Nekem is meg kell változtatnom azt, ahogy gondolkodom, mert volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy az életem elmegy mellettem, ha csak azzal törődök, ami megkeseríti az életünket. Még mindig nehéz a többségnek, de ki kell nyitni a szemünket, és meg kell találni azt, ami ezen kívül van, ami miatt megéri élni, mert csak ez az egy életünk van.
Az idén 10. évébe lépő Pécsi Íróprogramot Méhes Károly író, a program kurátora és Kulcsár Enikő ügyvivő indította el 2007-ben, azzal a céllal, hogy hogy a várost európai jelentőségű irodalmi helyszínné tegyék. Az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében 2010-ig huszonkét író fordult meg Pécsen, akiknek a városban szerzett élményeit, benyomásait tartalmazó naplói 22xPécs címmel jelentek meg eredeti nyelven és magyar fordításban. A sikernek, valamint a városvezetés és a kormányzat támogatásának köszönhetően a Pécsi Íróprogram ezután is folytatódott, így további alkotók, köztük a kortárs irodalom egyik legnagyobbra tartott művésze, az orosz Ljudmila Ulickaja is eljöhetett Pécsre. A program 2012-ben tagja lett a rezidens művészi helyszíneket és intézményeket tömörítő ResArtis szervezetnek, amely irodalmi körökben tovább növelte a kezdeményezés és a város ismertségét. A program vezetői azt tervezik, hogy újabb antológiát jelentetnek meg idén a 2010 után vendégül látott alkotók írásaiból.
