A pécsi Ung Ferenc története nem mindennapi, még az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei között is egyedülálló. Gyógyszerrel segítette a neves Mecseki Láthatatlanokat, majd egy krumpliszsákban jutott át a határon. Végül Svédországban talált otthonra. A pár éve végleg hazatért forradalmár hőst a város Szabadság Díjjal tüntette ki.
– Hogyan került a pécsi 1956-os események középpontjába és hogy élte meg a forradalom napjait?
– 1956 szeptemberében negyedik évemet kezdtem az orvosi egyetemen. Abban a hónapban még több medikus társam Mohácsra ment, az ottani árvíz utáni teendőkben segíteni. Én is ott voltam köztük. Mikor október második felében visszajöttünk, már forradalmi hangulat uralkodott a városban. Október 22-én megalakult a pécsi Diákparlament, ahol rám osztották az egyetem sajtósának szerepét, az én feladatom volt az aktuális híreket, információkat közzétenni. A forradalom napjaiban kiadtunk egy általam szerkesztett rendkívüli különszámot is versekkel, tudósításokkal, cikkekkel, ennek a politikai vezércikke is az én munkám volt. Az akkor megalakított Munkástanács vezetőségének is tagja voltam, sok évvel fiatalabbként, mint a többiek. Több beszédem, felszólalásom is volt, ennek révén ismerték meg sokan a nevemet a városban.
– Hol érte a szovjetek november eleji bevonulása?
– Október 28-tól november 4-ig nem aludtam otthon, minden éjjelemet a Városházán töltöttem. Harmadikán este társaim közül már többen találkoztak szovjet katonákkal a mai Zsolnay Vilmos úton, ekkor bementem a pécsi börtönbe, és az összes ott található, oda raktározott fegyvert és töltényeket elhoztam, átadtam az ismerőseimnek.
– Hova rejtőzött el a rákövetkező napokban?
– Miután megérkeztek a szovjetek, az egyetem szülészeti klinikájára mentem, ott senki sem keresett. Egészen november 11-ig ott voltam, de az egyik pécsi ismert kommunista pártember felesége, aki szülni érkezett, kiszúrt engem. Magamhoz vettem annyi gyógyszert és kötszert amennyit csak tudtam, majd a Mecsekre indultam társaimhoz, a Láthatatlanokhoz. Az erdőben minden hasznos holmit azoknak adtam, akik fegyverekkel voltak felvértezve. Miután ők Pécsvárad felé mentek, én megpróbáltam visszatérni a városba.
– Gond nélkül sikerült?
– Egy ismerősöm segített. Az árnyékában maradva, őt lassan követve lejutottam a Szent István térre, ott az egyik nagybátyámnál leltem menedékre. Hosszú hetekig az ablakhoz sem mertem menni, tudtam, hogy nagyon keresnek engem a családomnál, ismerőseimnél. Azért sikerült egyik-másik barátommal felvenni és tartani a kapcsolatot. Akkoriban mindenki, akinek sikerült Ausztriába átjutnia, üzenhetett haza, hogy sikeresen megérkezett. Megszerveztem, hogy az én nevemben is küldjenek egy ilyen jelzést. Ennek hatására alábbhagyott az utánam való hajtóvadászat.
– Mégis rátaláltak…
– Igen, 1957 januárjában valahogyan rájöttek, hogy még Pécsett vagyok, kettőzött erővel állította rám a rendőrség a nyomozóit. Ekkor döntöttem úgy ismerőseim rábeszélésére – holott eszem ágában sem volt előtte –, hogy elhagyom az országot. Nagykanizsa felé indultam, de visszafordítottak, hogy a megszigorított ellenőrzések miatt már nem csempésznek át senkit ott. Báta felé, a szüleim felé vettem az irányt. Ott bebújtam több krumpliszsák közé, úgy csempésztek ismerőseim le Mohácsig egy szekéren. Voltak barátaim ott is, akik a határig kísértek.
– Hogyan sikerült végül átjutnia?
– Kis híja volt, hogy nem futottam bele két határőrbe, akik hófehérbe öltöztek. Csak száz méter távolságból szúrtam őket ki. Rohanni kezdtem. Észrevettek, utánam lőttek, majd követni kezdték a nyomaimat. Én a Dunába gázoltam és úgy jutottam át a határon. Ott már kedvesen fogadtak, segítettek a továbbiakban.
– Hová indult azután?
– Először az eszéki lágerben szállásoltak el. Ott voltam egészen 1957 májusáig. Továbbálltam Gerovóba, ez körülbelül Fiume felett van, közel a mai szlovén-horvát határhoz. Az ottani táborban több mecseki láthatatlannal találkoztam, régi bajtársakkal. Gerovóban lehetőség volt kérvényezni, melyik országba szeretnénk továbbállni. Én Angliát választottam. Mégsem így alakult. Nemsokára a svéd küldöttség érkezett, akik megtudták, hogy orvosi szolgálatokat láttam el mind Eszéken, mind az ottani táborban. Győzködni kezdtek, hogy tartsak velük Svédországba, ahol befejezhetem az orvosi tanulmányaimat, magyarázták, mennyire szép és jó hely is az. Végül beadtam a derekamat, így kerültem ki Svédországba 1957 májusának végén.
– Tudta tartani a kapcsolatot a pécsi rokonokkal, a családdal?
– Szerencsére igen. Szüleimet legkorábban a hatvanas évek elején engedték ki látogatóba hozzám. Sokszor kértem, hogy költözzenek hozzám, de nem tudtam őket meggyőzni. Én folyamatosan követtem kintről az itthoni eseményeket. Az anyagiak tekintetében sokkal jobban éreztem magam Svédországban, családot is alapítottam. Nekem viszont csak 1989-90-től volt lehetőségem hazajönni. Először 1993-ban jöttem Pécsre, azután egyre gyakrabban. 2013 decemberében aztán egyedül maradtam, feleségem eltávozott. 2015 augusztusában költöztem véglegesen haza, Pécsre. Azóta itt élek egyedül Kertvárosban.
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#df9e97″]Ung Ferenc Pécsett született 1933-ban, a Nagy Lajos Gimnáziumban tett érettségit. Ezt követően az orvosi karon kezdte meg tanulmányait, amelyet 1959-ben fejezett be Svédországban. Malmőben, majd Lundban praktizált tüdőgyógyászként. Egész életében az amatőr fényképezés szerelmese volt. Két fia van, az egyik Svédországban él egyedül, a másik Bangkokban házasodott meg.[/su_box]
