A pécsi karéneklés egyik legnagyobb alakja dr. Szabó Szabolcs, aki egészen fiatalkorától kezdve a város legszínvonalasabb ifjúsági-, női- és vegyes énekkarait dirigálta. Jelenleg is három együttest irányít. A tucatnyi elismerés mellé idén megkapta a város Pro Civitate díját is.
– Hogyan indult a zenei pályája? A család is ilyen muzikális volt?
– Nem, a felmenőim között nem voltak zenészek, bár édesapám református lelkész volt, ő hivatásból sokat énekelt a közösségben, édesanyám pedagógus. Én már kisiskolásként szerettem énekelni, középiskolában, Székesfehérváron klarinéton kezdtem el játszani, de magánéneket is tanultam később. Érettségi után Pécsen szereztem magyar–ének-zene szakos tanári diplomát. Így jött a karvezetés is a képbe.
– Jelenleg hány helyen karnagy?
– Most három kórust vezetek, mindhárommal heti egy alkalommal próbálunk. Hétfőn a volt leőweys tanítványaimból verbuválódott Leőwey Klára Nőikarral, kedden a komlói kórussal próbálok. Harmadikként a szekszárdi Gagliarda Kamarakórust vezénylem. A Komlói Pedagógus Kamarakórust 1978-ban alapítottam, jövőre ünnepelhetjük majd a 40 éves évfordulónkat. Az évtizedek alatt rengeteg élménnyel gazdagodtunk, bejártuk Európát, sok száz művet énekeltünk.
– Mi a legnehezebb feladata egy kórusvezetőnek?
– Megtalálni a megfelelő műveket – bármilyen furcsán is hangzik. Egy-egy kórus számára kiválasztok száz darabot, végigzongorázom, végigböngészem őket. Az nem lehet szempont, hogy nekem nagyon tetszik és a többiek véleménye nem érdekes. Fontos, hogy az énekeseknek is tetsszen a mű. Sokszor álmatlan éjszakákat is okoznak ezek a döntések!
– Ki a kedvenc szerzője, komponistája?
– Sosem szerettem tanárként sem, ha a diákok tudják, kihez kötődöm a leginkább. Ugyanolyan lelkesedéssel szeretek mindenkit megismertetni, minden művet megtanítani. Ha mondani kell valakit, természetesen Kodály az, aki a kóruszenében maradandót, múlhatatlant alkotott. Vannak ügyes követői, kortárs magyar komponisták, de Kodályhoz hasonló nincs. Külföldiek közül egészen egyszerűen nem tudok kiemelni senkit, annyira sokan vannak, akiket szeretek.
– Ha egy ars poeticát kellene megfogalmazni, mi lenne az?
– A legfontosabb, hogy minden olyan értéket, ami az embert megszólítja, képviseljünk, tanítsunk és továbbadjunk. Munkám során végig arra törekedtem, hogy csakis olyat szabad átadni, felmutatni, ami igényes, ami jó. Egy gyengét, bóvlit, értéktelent képviselni, bemutatni nem szabad.
– Mi jelenti a motivációt egy karnagy számára?
– Az, ha sok embernek tudok örömet okozni. Én mindig a közönségnek háttal állok, nem látom őket. Csak az énekesek arcán látom visszatükröződni azt a katarzist, amit egy-egy darab éneklése jelent. De ez az élmény megrendítő. A taps sem mindig mérvadó. Ráadásul én sosem kérdezek másokat, hogy milyennek találták a produkciót, aki dicsérni szeretne, az megtalál. Semmilyen értékítéletet nem szeretnék provokálni a hallgatóból.
– Mit tanácsolna most egy pályakezdőnek?
– Nehéz bármit is tanácsolni, sokan nem mindig kíváncsiak arra, hogy az idősebb, tapasztaltabb kollégák hogyan vélekednek – ez nem esik jól. Akkor lehet nekik hasznosat mondani, ha rendelkeznek a művészet iránti alázattal, tehetséggel. Én azt mondanám, a legfontosabb, hogy mindig az igazi értékek átadását szorgalmazzák, ne csak azt adják át, ami őket a leginkább érdekli. Ha valamilyen mű nehezebben befogadható, de ugyanolyan értékes, azért meg kell küzdeni, de biztosan megéri.
– Az elismerései közül mit emelne ki?
– Mindig az esik a legjobban, amikor az embert a városában díjazzák, észreveszik és értékelik a munkáját. Ilyen volt Komlón a Komló Város Közművelődéséért díj, Pécsen a most átvett Pro Civitate. Ez utóbbi azért különösen értékes számomra, mert nem csupán a szakmai munkát díjazták vele, hanem a református közösségért végzett tevékenységem is hozzátartozik. Az országos elismerések közül a Wlassics Gyula-díj a legnagyobb elismerés számomra – ezzel az iskolán kívüli módszertani érdemeimet ismerték el. De sokszor dicsekszem a Bonis Bona-díjammal, a Kóta- és Artisjus-díjakkal.
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#d3a07e”]Dr. Szabó Szabolcs 1948. december 1-jén született Szabadegyházán. Gyermekkorát Pákozdon töltötte, érettségit már Székesfehérváron tett. Pécsett a Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát magyar–ének-zene szakon. Tíz évig Komlón élt és tanított, 1982-ben költözött be Pécsre, akkor kezdett tanítani a Leőwey Klára Gimnáziumban, innen ment nyugdíjba. Felesége szintén karnagy, ének-zene szakos tanár. Két gyermekük van. Dániel zongoraművész, zeneszerzésből doktorált, most egyetemen tanít Los Angelesben. Két unokája, Julcsika és Áron öt-, illetve tízévesek. Másik gyermekük Gabriella szintén zongoraművész, ő Norvégiában, Bergenben él magyar férjével és két kisgyerekével. Egyik kétéves, másik pedig négy.
Szabadidejében szeret kirándulni, biciklizni. Még mindig aktívan tart előadásokat a Harkányi Szabad Egyetemen irodalmi témákban.[/su_box]
