A 18 éves korától kerekesszékben élő Dékán Alexa megmutatta nekünk, hogy milyen is egy ilyen kocsival navigálni, hogyan működik, mit tud, merre lehet vele menni és merre nem. Sőt, még versenyeztünk is! Személyes beszámoló következik egy nagyon érdekes élményről.
Bizonyára sokan megismerték már videóinkból Dékán Alexát, azt a pécsi nőt, aki 18 éves korában egy baleset eredményeképp nyaktól lefelé lebénult. Alexa megmutatta már nekünk, hogy milyen az élet kerekesszékkel az otthonában, a belvárosban, és hogy miként tudja használni a pécsi buszokat. Alexának mindezzel a célja az, hogy érzékenyítse az embereket, hogy közelebbről megmutassa, milyen kerekesszékhez kötötten élni Pécsett. Legújabb találkozásunkkor Alexa bevezetett minket – és így közvetve a pécsieket is – a kerekesszék használatába.
Soha nem ültem kerekesszékben és reményeim szerint nem is fogok, épp ezért kissé félve, de izgatottan vártam, hogy vajon milyen élmény lesz Alexával és szobatársával, a nemrég élete kalandját átélő Szekeres Henriettel közösen gurulni egy nagyot a Malomvölgyi úton található Baptista Szeretetszolgálat Szeretetotthonának környékén. Mikor megérkeztünk, Alexáék már a parkolóban vártak, legalább olyan izgatottan, mint amilyen én voltam. Miután közölték velem, hogy nagyon kíváncsiak arra, hogy hogyan fogom vezetni a kocsit, gyorsan el is vezettek a számomra előkészített, feltöltött, menetkész elektromotoros kerekesszékhez. Alexa régi széke volt ez, melyről elmondta, hogy nehezebb, viszont nagyobb teljesítményű, mint az ő jelenlegi gépe. Heni kocsija viszont mindkettőnk gépénél gyorsabb és könnyedebb.
Miután beleültem, már meg is kezdődött a tanulóvezetői gyorstalpaló kurzusom, Alexa jó oktatóm volt. Elég egyértelmű volt a szék indítása, egy bekapcsoló gombot kellett megnyomni, és egyből fel is villant a szék töltöttségét jelző kis lámpasor, valamint a sebességfokozatot mutató kijelző. Az irányító kar lényegében olyan, mint egy joystick, a kocsi arra megy, amerre azt az ember tolja, és olyan gyorsan halad, amennyire nekifeszülünk. A kezelőfelületen van még egy dudagomb, amit Alexa nem szokott gyakran használni, mivel szerinte az nagyon halk, forgalomban pedig ezért alapvetően haszontalan.
A kocsin van lámpa is a lábrész közelében, jó erős fénye van, sötétedés után elengedhetetlen is a használata – mondta Alexa. Indexelhetünk is, noha Alexa ezt a funkciót sem igazán használja, mert nem közlekedik úttesteken. A kerekesszékeket egyébként éjszaka szokták tölteni Alexáék, egy töltéssel pedig nagyjából 15 kilométert lehet megtenni. Nagyon figyelni kell, hogy hogy áll az aksi, ugyanis rendkívül kellemetlen helyzeteket eredményezhet, ha az a városban, vagy útközben merül le – de szerencsére ilyen nem fordult még elő Alexával.
Az ötsebességes kerekesszéket először egyesbe tettem, de Alexa javaslatára felkapcsoltam kettesbe, úgy nagyobb lendületet tudtam venni. Sőt, túl nagyot. Nagyon szépen gyorsult a kocsi, szépet lökött is rajtam, mivel – ahogy Alexa mondta – túlságosan erősen toltam előre a meglepően érzékeny „kormányt”. Finoman, visszafogottan, de folyamatosan kell tolni, hogy ne döcögjön és ne ugorjon meg alattunk a járgány. Egy kis idő, jó néhány hevesen bevett kanyar és elkerült koccanás után elég jól belejöttem.
Alexa kérdésemre elmondta, hogy mikor megkapta első kerekesszékét, sokáig nem használta, mert szégyellte. Barátai azonban sokat noszogatták, hiszen ha ők bementek a városba szórakozni, Alexa csak a székkel tudott velük menni, amit így el is kezdett használni. Ő is gyorsan belerázódott, mivel – mondta – vágyott ki a szabadba.
Elvittem a kerekesszékemet egy kis ralira is, az otthonhoz közeli füves területen járattam meg. Alexáék már kitapasztalták, hogy mit bírnak a székeik ilyen terepen, hiszen – ahogy Alexa mondta – sokszor kényszerülnek ilyen földes-gazos utakra, a városban sok helyen még nem megoldott az akadálymentesítés, és bizony a padkák kerülgetése közben gyakran kell ilyen terepen gurulniuk. Nekem viszont ez az élmény is új volt. Nehézkesen, egyik buckából a másikba gurultam, sokszor meg is akadtam pár pillanatra, de jól bírta a közel száz kilós kerekesszékem, egyszer sem éreztem úgy, hogy felborulhatok.
Ezután jött el a nap fénypontja, amit mindannyian vártunk: versenyeztem egyet Alexával és Henivel egy parkolóban. A rajt után egyből bebizonyosodott, Heni kocsija valóban izmosabb, mint a miénk, egyből az élre tört, de azért majdnem utolértem. Elképesztő volt számomra, hogy mennyire pozitív a két nő hozzáállása az élethez, nem minden kerekesszékes ember ment volna bele egy ilyen mókába.
Nagyon érdekes, elgondolkodtató élmény volt pár órát kerekesszékben tölteni. Nekem ugyanis nem okoz problémát be- és kiszállni egy ilyen székből, és bevallom: nagyon szórakoztató volt megtanulni vezetni a kocsit, pláne versenyezni vele. Ugyanakkor végig ott dolgozott bennem az érzés, hogy akármennyire is jól érzem magam ezekben a szituációkban, a kerekesszék nem egy játékszer, hanem egy olyan orvosi segédeszköz, amire a lebénult emberek rákényszerülnek. Belegondolni is rossz, hogy milyen lenne, ha egy ilyen székben kellene töltenem a napjaimat, és emelem kalapom Alexa és Heni előtt, akik ilyen életvidáman és jókedvvel élik az életüket kerekesszékükben.
