Egyszerre kell a Pécsi Balett tagjaként és vezetőjeként megállnia a helyét Vincze Balázsnak. A ma is energikus fiatalembert arról kérdeztük, miért választotta szakmáját, miként lett pesti srácból pécsi lokálpatrióta, s milyen álmokat dédelget még a társulat vezetőjeként.
– Nyolc éve vezeted a pécsi társulatot. Tudatosan készültél egy ilyen pozícióra?
– Teljesen váratlanul ért a felkérés. Egyik reggel még táncosként mentem gyakorolni, majd délben Keveházi Gábor bejelentette: Budapestre távozik a társulattól, s én vezetem tovább a társulatot. Mintha leforráztak volna. Egyszerre kellett megfelelnem magamnak, a társulatnak, a színháznak, a városnak, a közönségnek. Tudtam: ha megbukok vezetőként, megbukok táncosként, balettművészként is, s vége a pályámnak. Az első két évben csak kapálóztam, mint akit a mélyvízbe dobtak. Szerencsére kiderült, hogy van erőm, ambícióm, s vannak nagyon jó táncosaim. Tanulva, ösztönösen igyekeztem tenni a dolgomat.
– Táncos pályádat sem tervezted el. Mi akartál lenni gyerekfejjel?
– Eszemben sem volt táncosnak állni, ezért a balettintézeti felvételire is úgy mentem el, mint egy sérült: direkt rossz tartással álltam ki, a ritmusgyakorlatoknál akarattal hibáztam. Gyerekkori álmom sokkal inkább az volt, hogy trolisofőr legyek. Lenyűgözött a jármű, az ajtónyitó gombok, amelyeket még én is kapcsolgathattam néha. Végül édesanyám rángatott el a táncórákra. Keményen dolgozott értem és testvéremért. Elvált anyaként is mindent meg akart adni nekünk. Az esti órákig kereste a pénzt könyvelőként. Nem akarta, hogy az utcán töltsem a délutánjaimat, ezért beíratott a balettintézetbe, hiszen ott reggeltől estig tartottak a foglalkozások. Nem utolsósorban ő is táncos volt egykor, de abba kellett hagynia. Így én folytattam a családi hagyományt.
– Méghozzá otthon, a fővárosban. Egészen a kétezres évek elejéig dolgoztál Budapesten. Nehéz volt elszakadni?
– Igazi pesti gyerek voltam, szerettem a várost, az otthont. Mindig is erős honvágy gyötört, ha elszólított máshová a sors. Egy dortmundi társulatnál alig bírtam ki kilenc hónapot. Nagyra tartottam viszont Keveházi Gábort, aki Pécsre hívott. A szakma nálam elsőbbséget élvez, így harmadannyi fizetésért jöttem Pécsre. Érkezésemkor viszont teljesen lenyűgözött a város, a pécsi miliő, a közvetlenség, a hangulat. Onnantól kezdve pécsivé váltam, a főváros pedig egyre inkább idegennek számított nekem.
– Mennyiben volt más az akkori társulat, mint a mostani, általad vezetett?
– Kevésbé volt csapat az akkori, inkább tehetséges egyéniségek halmazának számított. A mostani társulat sokkal összetartóbb, nyitottabb, igazi, egymás mellett vállvetve harcoló tagokból áll.
– Diktatúra vagy demokrácia van a társulatnál?
– Intelligensek a művészeim. Gyakorlás közben kőkemény diktatúra uralkodik, de a színház falain kívül barátként, emberként viszonyulunk egymáshoz. Volt olyan, aki ezt nem tudta feldolgozni, nem tudta megszabni, betartani a határokat, de a mai srácok egytől egyig elfogadják ezt.
– A társulat sikere igazolja, hogy a módszer hosszú távon is működik. Mi ad motivációt?
– Mindig egyre feljebb és feljebb lépegetni, s a körülményekhez képest fejlődni. Szerencsére minden évben sikerült javulnunk, legutóbb a balett-terem felújításával, az új bemutatóink megtervezésével is megint előrébb léptünk. Úgy gondolom, 15-20 év kell ahhoz egy balett-társulatnál, hogy egy vezető valamit el tudjon kezdeni, s be tudjon fejezni; fel tudjon építeni egy művet. Mandátumom még több mint két évig tart, s szeretném újabb öt évig vinni a társulatot. Hiszem, hogy például több nemzetközi szerepléssel – ugyanis rengeteg helyre hívnak bennünket, ám pénzhiány miatt vissza kell utasítanunk a felkéréseket – még tovább tudunk fejlődni. De motivációt adnak a folyamatos visszajelzések, a kisebb-nagyobb sikerek is. Vagy például az, hogy többed magammal kiharcoltuk: maradjon meg a balettművészek korkezdvezményes nyugdíja. Ezzel elértük, hogy ne haljon ki a táncos szakma.
– Van élet a táncon, baletton kívül is?
– Lesz. Nagyon rossz érzés látni azokat a korábbi színvonalas táncművészeket, akik a munka befejezése után depresszióba süllyedtek, nem találták helyüket a világban. Szerencsére már most több minden érdekel. Igyekszem megtalálni azt az utat, amit a tánc után bejárhatok. Erre nevelem táncosaimat is, ugyanis a balettművész hajlamos a mának élni; ez a mai világban már nem működik.
