Változás, változtatás – a legtöbb ember fél tőle. Pontosan ez az oka annak, hogy olyan sokan élnek úgy, ahogy nem szeretnének. Sokszor annyira félünk a következményektől, hogy nem is emlékszünk rá, hogy milyen a szabad élet. Pedig van. De hol, hogyan érhető el? Miért sikerül egyeseknek és másoknak miért nem? Ezeket a kérdéseket feszegeti a Pécs Tv Lélektükör című műsora.
Talán nem is a változás, sokkal inkább a vele járó rizikó, bizonytalanság, veszély az, ami visszariaszt bennünket a cselekvéstől. Tehát a végső félelem a szenvedéstől való félelem. Mert mi van, ha rosszul sül el?! Ha rosszabb lesz az élet, mint előtte volt?!
„A változtatás kétesélyes. Nagyon érdekes kutatások igazolják, hogy egy pozitív stressz is képes olyan hatással lenni, hogy a végeredmény végül negatívba fordítja az érintett életminőségét. Gondoljunk a lottónyertesekre. Jelentős részük egy-két éven belül gyakorlatilag elveszíti a vagyont, és valamilyen függőség is kialakul nála. Természetesen kívülről mindenki azt mondja: ha én nyertem volna, akkor befektetném, bankba tenném. De mégsem ez történik” – mondta Trixler Dániel klinikai szakpszichológus.
Mitől lesz valaki rizikóvállaló, vagy éppen miért alakul ki a kockázattól való félelem? Miért lesz valaki nyitott az újra, és milyen hiedelmeink vannak a saját képességeinkkel, akár a saját sorsunkkal, szerencsénkkel kapcsolatban? Az biztos, hogy nem így születünk. „A kisgyerekeknél megfigyelhető egy jóval magasabb fokú nyitottság, érdeklődés a világ dolgai iránt. Persze könnyebb dolguk is van, hisz nekik még minden újszerű, úgyhogy könnyebb is lelkesedni talán. De azt is meg lehet figyelni náluk, hogy van egy napi rutinjuk, és bizony vannak kisgyerekek, akik például nehezen váltanak egyik tevékenységből a másikba, tehát ragaszkodnak a napi rutinjukhoz, és ha abból kiszakítjuk őket túl hirtelen, akkor negatívan reagálnak. Valamiféle biztonsági pont kell nekik is” – magyarázta Trixler Dániel.
Nekünk embereknek igényünk van arra, hogy egy stabil, biztonságos világban, állapotban létezzünk, és dédelgetjük talán azt a kissé naiv kívánságot is, hogy ez maradjon így örökre. Ugyanakkor tapasztaljuk a változást – sem a jó, sem a rossz nem állandó. „Érdemes egyensúlyban látni a dolgokat, azaz észrevenni, hogy nem csak a jó dolgok hullanak el, hanem egy nagyon rossz élethelyzetből, egy rossz állapotból, egy betegségből is változhat jó irányba az élet, úgyhogy igazából egyensúlyban vannak ezek a dolgok. A keleti kultúrákban erősen megjelenik ez a felfogás. A mi kultúránkban pedig azt kell látni, hogy sokszor ragaszkodunk ahhoz is, ami rossz” – magyarázza a szakember.
A pszichológiában a „tanult tehetetlenség” fogalmát Martin Seligman pszichológus írta le. Ez egy közömbös állapot, amely azért alakult ki, mert már csalódtunk, elhittük, hogy eredménytelenek vagyunk, így feleslegnek érezzük a próbálkozást. „Sokszor a biztatás sem segít abban, hogy elhiggye, ő hatással lehet a körülményekre, hogy az ő ereje, kompetenciája elegendő ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon. Sajnos a magyarok kompetencia érzése rendkívül alacsony. Nagyon sokan mondják, hogy tényleges változás csak akkor szokott létrejönni, amikor a szenvedés nyomása elér egy bizonyos szintet. Ha az adott helyzet már több szenvedést okoz, mint mondjuk a változástól való félelem, vagy az azzal járó lehetséges szenvedés. És akkor jelentkeznek például terápiába páciensek, addig hiába mondja a család akár évekig. Addig nem lépnek, amíg nem fognak padlót” – mondta Trixler Dániel.
De mi a helyzet a vonzás erejével? Amikor van valami, ami sokkal vonzóbb, mint az, amiben vagyok, és az késztet változtatásra vagy mozgásra?
„Egy Robert Kegel nevű pszichológus írt egy könyvet a változással szembeni immunitásról. Ő úgy képzeli el, amivel én is egyetértek, hogy gyakorlatilag egyensúlyban van a rendszer, és hát az egyensúlyt fenntartani általában könnyebb, mint egy újat felállítani, hiszen az több energia. Példájában egy ember, aki egész nap rohan, gyors kaját eszik, egyik időpontról a másikra megy, hajtja a melót, cigizik, este még bedob egy sört, hogy hamarabb el tudjon aludni, hogy aztán másnap megint mehessen a hajtás. Közben azt mondogatja, hogy szeretne egészségesebben élni, egészségesebben enni, tehát úgy tűnik, ezek a céljai. De ha jobban megnézzük, akkor látható, hogy a rejtett cél az, hogy sikeres ember akar lenni, aki sok pénzt keres. Ennél az embernél elmondható, hogy nincs belső fejlődése, nincs tisztában a belső mozgatórugóival, hogy mit miért csinál. Tehát immunis a változtatással szemben” – magyarázta a pszichológus.
Azok, akik közelebb vannak a saját valós szükségleteikhez és vágyaikhoz, a bátorság kérdésével kerülnek szembe. „A magabiztosság abból fakad, hogy tisztában vagyunk a kompetenciáinkkal, képességeinkkel, és a jövőre nézve van egy pozitív elvárásunk, hogy velünk jó dolgok fognak történni. Megérdemeljük azokat a jó dolgokat és képesek is vagyunk rá. Sajnos tényleg vannak emberek, akikben ott van egy olyan hiedelem, hogy ő nem érdemel jó sorsot, és ez a hiedelem gyakorlatilag olyan szinten tudja befolyásolni a viselkedését, hogy akár tudja is úgy alakítani a környezetét, hogy úgymond ezek a félelmek be is teljesüljenek. Tehát önsorsrontás van” – magyarázta a szakember.
A döntés, a változtatás szükségszerű velejárója a felelősségvállalás is, illetve annak a belátása, hogy nem vagyunk tökéletesek, akár hibázhatunk is. „Van, hogy benézzük a dolgokat, ez is a pakli része. Igen, de aki önreflektív, az meg tudja vizsgálni, hogy pontosan mit hibázott, és tanulhat belőle. Aki nem önreflektív, nem gondolkodik el rajta, az gyakorlatilag el tudja vágni magát saját fejlődési lehetőségétől. Persze, vannak személyiségzavaros emberek, akik úgy érzik, hogy velük minden rendben, mindig a környezet a hibás. Viszont ez stagnálás. Hozzájuk már terápiásan se lehet annyira könnyen hozzáférni. Nem is mennek el segítséget kérni, csak ha már nagyon szenvednek. A környezet is szenved tőlük, mert nehéz velük bármit megbeszélni.” – hangzott el a műsorban.
Mindeközben mi a helyzet a megváltoztathatatlan dolgokkal? Vagy azzal, amikor olyan dolgot szeretnénk, ami nem lehetséges? „Ilyen lehet a betegség például. Az út az, hogy elfogadja, hogy nincs gyógyulás, és elkezd foglalkozni a negatív érzelmeivel, hogy azokat jobban tudja menedzselni. De nem a betegséget akarja eltüntetni, mert az csak végtelen frusztrációt eredményezne. Ha valamire nagyon vágysz, amit semmiképp se lehet, akkor vagy frusztrálódsz, vagy találsz valami hasonlót, vagy esetleg átkeretezed a célt valami elérhetőbbre. Bizony ez is belső munkát és egy belső változtatást igényel” – hangsúlyozta Trixler Dániel.
Úgy tűnhet mindezekből, hogy a történet, a változtatás egyedül rajtunk áll, környezettől függetlenül. „Az remek, hogy együtt tudunk működni egy nagyobb jó érdekében, de a saját dolgunk is fontos. Az nem jó, ha a közös cél miatt a saját érdekeimet teljesen háttérbe szorítom. Hosszú távon ez nem fenntartható, nem reális. Véleményem szerint, aki dolgozik magán és egy megküzdőbb hozzáállása van, az sokkal több eséllyel fog tudni eljutni egy nyugodtabb szintre. De azt naivság lenne gondolni, hogy erre mindenki képes. Mindenkinek saját magával van dolga. Szóval a kettő együtt igaz. Balansz kell” – mondta Trixler Dániel.
Gombár Gabriella
