Az agressziónak sok megjelenési formája van – lehet fizikai, lelki, verbális –, történhet ez aktív támadással és passzív módon is. Irányulhat a másik ember ellen, de akár saját magunkkal szemben is tudunk ártalmasan viselkedni. A versenysport az egyik olyan területe az életünknek, ahol megjelenik az erőszak – a testi közelség és a teljesítménykényszer ugyanis sokszor kényes határok átlépését eredményezi – mondják a szakemberek. Az indulat és az indulatkezelés témáját járta körül a Pécs Tv Lélektükör című műsora.
A szakmai definíció szerint az agresszió egy olyan belső késztetés, amellyel valaki másnak, vagy akár saját magunknak szándékosan kárt vagy fájdalmat okozunk. Az élet egyes területein – ilyen a sport is – azonban nem könnyű meghatározni, mi minősül agressziónak.
„Az agresszió nem feltétlenül ördögtől való. Gondoljunk arra, hogy a kezdeti időkben az ember táplálékszerzéséhez biztosan kellett agresszió, amikor szemtől szembe került a zsákmányállattal. És nyilván ez annak az állatnak károkozás volt, ugyanakkor az ember túlélését ez biztosította. Szóval én azt gondolom, hogy az agresszív késztetés mindig ott volt bennünk, most is ott van, de különbséget kell tenni az erőszak, az agresszió és a bántalmazás között. Az agresszió egy olyan hajtóerő, amely ösztönöz minket, amitől cselekvőképessé válunk” – kezdte Pálvölgyi Ágnes sportszakpszichológus, a Sport és Lélek, Sport-pszichoterápiás Egyesület alelnöke.
A sport egy olyan életterület, ahol intenzíven megjelenik az agresszió. Kérdés, hogy növeli-e ennek szintjét, illetve, hogy az agresszió, mint személyiségvonás, hogyan jelenik meg sportolóknál és a civileknél.
„Dr. Morvay-Sey Kata doktori értekezésének kérdése, hogy vajon van-e különbség a dzsúdó harcművészetet űzők és a civilek személyiségvonásbeli agressziószintje között, és vajon ennek a sportági csoportnak mondjuk egy iskolai bevezetése segítheti-e az iskolai agresszió kezelését? Ehhez először meg kellett vizsgálnia az agresszió szintjét a küzdősportokat űzők és a többi tanuló között. Arra jutott, hogy a harcművészetet űzők között sokkal alacsonyabb volt a személyiségvonás-beli agresszió, mint a többieknél. Természetesen a harcművészetek filozófiával társulnak, ami segít az indulatkezelésben. Más vizsgálatokban is, ahol a fizikai és a verbális agresszió, valamint a düh alfaktorai voltak a fókuszban, ugyanazt az eredményt kaptuk, azaz szignifikáns volt a különbség, a sportolóknak mindig alacsonyabb volt az agressziószintjük. Természetesen, ha egy sportoló nagyon visszafogja az indulatait, vagy báránylelkű, akkor nehezen tud beleállni olyan sportágakba, ahol küzdeni kell” – magyarázta a szakember.
Adódik a kérdés, hogy a sportban megélt élmények hogyan kúsznak be a civil életbe, van-e határ a két oldal között?
„Azt tapasztaljuk a rendelőben, hogy alapvetően nem kúszik át. Sajnálatos szerintem, hogy nagyon mereven elválasztjuk egymástól a sportpályán megélt dolgokat és a civil életet. A két területen nem ugyanaz a működés van. Pedig mondjuk egy báránylelkű gyerek esetében nagyon hasznos lenne, ha a sportbeli határozottságát át tudná vinni az iskolai színtérre, ahol esetleg bántalmazás áldozata, mert akkor elérné, hogy másképp kapcsolódjanak hozzá. Sajnos nincs meg a kulcs ahhoz, hogy ezt jól működtessék. Nekünk sportszakpszichológusoknak ez nagyon fontos feladatunk lehet és kell, hogy legyen, hogy a sportban megélt élményeket és tapasztalatokat segítsünk átvinni releváns módon a civil életbe a gyereknek és a felnőttnek is” – mondta Pálvölgyi Ágnes.
Amennyiben az agresszió hajtóerő, úgy adódik, hogy elvárás legyen a teljesítményhez. Vajon mennyiben alapja ez a sikernek?
„A sikerhez vezető út egyik eszköze. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az indulatkezelésről beszéljünk külön. A civil életben nem feltétlenül adódnak olyan helyzetek, mint a sportban – például a testi közelség, a drukk, a kényszer, vagy az, hogy elmegyünk a testi határainkig, mindez rengeteg érzelmet mozdít meg egy emberben. Szóval a tesi és a lélektani határok mások a sportban, mint a hétköznapi életben. Emiatt előfordulhat, hogy ami a sportpályán nem minősülne agresszívnek, az a civil életben már furcsa lenne. Ugyanakkor sokszor átbillenhet az agresszív működés egy romboló károkozásba, ami mögött akár szándékosság is van. Nagyon fontos a határhúzás és fair play. Három helyzetet kell a pályán megkülönböztetni: azt, amikor szükséges az agresszió ahhoz, hogy védekezni tudjak. Ilyenkor nem fúj a bíró. Amikor ez egy kicsit túlcsordul egy módosult tudatállapotban, akkor már lefújja, nem engedi tovább a cselekményt. És szerintem ez nagyon fontos. Ő a józan ész kívülről. És nagy felelősségük is van abban, hogy mikor mire fúj faultot. A harmadik pedig, amikor már annyira túlcsordult, hogy károkozás lett belőle, ennek megvan a megfelelő következménye is” – magyarázta a műsorban a pszichológus.
Az edző, illetve a bíró felelőssége nagy – nem csupán a sportteljesítmény, az eredmény, de a sportoló lélektanára nézve is. Adódik a kérdés, hogy ki és hogyan készíti fel őket a pszichodinamikai folyamatok kezelésére?
„Ezeknek nagyon a kezdetén vagyunk. Korábban egyáltalán nem létezett ilyen jellegű felkészítés, a sporttevékenységet nem tudtuk ennyire differenciáltan vizsgálni. Mára azonban léteznek továbbképzések, tréningek, és mi is az egyesületben azért dolgozunk, hogy egyre több olyan lehetőséget adjunk az edzőknek, a bíróknak, a sportszektor résztvevőinek, testnevelő tanároknak, amiben meg tudják tanulni mindezeket, rá tudnak látni ezekre a folyamatokra. Ez talán egy támasz is lehet nekik abban, hogy azt a nevelői tevékenységet, ami az adott helyzetben benne van, képesek legyenek kiaknázni, és ők is aktív résztvevőivé tudjanak válni” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
A teljes beszélgetés itt tekinthető meg:
