Három éve még Pécs Kulturális Nagydíját kapta, nemrég pedig Pécs díszpolgára lett Vári Éva. A legendás pécsi színésznő három évtizedig játszott a városban, majd egy negyed évszázados fővárosi kitérő után pár éve újra hazaköltözött. A Kossuth-díjas művész ugyan hivatalosan visszavonult, de még ma is színpadra lép. Az pedig egy igazi díszpolgárra vall, hogy elmondása szerint ahányszor csak meglátja a tv-tornyot, úgy érzi, itthon van.
– Mikor fogalmazódott meg Önben az, hogy színpadra lépne, hogyan kezdődött az egész?
– Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi szeretnék lenni, merre induljak. Először könyvtáros akartam lenni, aki beül egy könyvtárba és egész nap olvasgat – de a szakma nem erről szól. Hosszú évekig tanultam zongorázni és énekelni, ifjúsági koncerteken léptem fel. Azt hiszem, itt éreztem meg, hogy a színpad világa az enyém.
– Mi volt az első komolyabb szerep, amire szívesen emlékszik?
– Az első komolyabb szerepem Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában volt, egy 18 éves kislány szerepét játszottam a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Nem tanultam különösebben a színészetet, egyszerűen csak játszottam ösztönösen, játszottam azt, amit az a kislány képviselt. Ennek óriási sikere volt, nekem ez volt az első nagy élményem.
Eleinte nagyon sok zenés darabban játszottam, fiatal voltam, boldog, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez egy keserves, sok munkát, sok tanulást és nagy önismeretet igénylő pálya – mindez elengedhetetlen, hogy igazán benne legyek a szerepben.
Összességében azért elmondhatom, hogy boldog volt a pályafutásom, Pécsen mindent eljátszhattam. Sosem a siker éltetett, vagy a bukás gondolata foglalkoztatott, minden egyes alkalommal úgy mentem a színpadra, hogy az aktuális legjobb formámat kell nyújtani.
– És melyik szerepben érezte a legjobban magát?
– Edith Piafot több mint félezerszer játszottam, Amerikában is felléptem vele. Martin Sherman Rose című monodrámáját is nagyon szerettem, ez egy olyan jelenlétet, színészetet igényelt, amiben nem lehetett érzékelni, ki is a színész, és mi is a valóság. Amerikában egyszer előadás után megkérdezték tőlem, honnan tud ilyen jól Rose magyarul, ha ő egy ukrán zsidó lány? Mondtam, hogy nem én vagyok Rose, mire megkérdezték, hogy akkor ki? Hát ez volt számomra a legnagyobb dicséret a pályám során.
Spiró György Kvartett című drámáját is nagyon szerettem, sok évig játszottuk, bejártuk vele Finnországtól kezdve egészen Amerikát, Romániát. Érdekes volt a tengerentúlon magyar közegben egy magyar darabot játszani, olyanoknak, akiknek a szituáció nem idegen – jelen esetben az 1956 utáni emigráció.
De úgy összességében az ember mindig azt a szerepet szereti a legjobban amit éppen játszik, én pedig nagyon szerencsés voltam, hogy szerethettem az aktuális, általam megformált karaktereket.
– Melyik kollégájával szeretett a legjobban együtt játszani?
– Rengeteg nevet említhetnék, kiemelni nem igazán szeretnék senkit. Talán Mendelényi Vilmost, akivel hosszú ideig játszottunk együtt Pécsen zenés-táncos darabokban. Kulka Jánossal a Hat hét hat táncban hat évig voltunk egymás partnerei. Benedek Miklóssal az Aranytóban játszottam, de említhetném még Gálvölgyi Jánost, Csonka Andrást, Molnár Piroskát, Eszenyi Enikőt, Kern Andrást, Stohl Andrást és megannyi más fantasztikus színészt. Fontos még, hogy szóljak azokról a kedves, fiatal kollégákról, tehetségekről is, akiket itt, a Pécsi Nemzeti Színházban ismertem meg az elmúlt években.
– Több, Pécsen eltöltött évtized után Budapestre költözött.
– Nagyon sokáig csábítottak a fővárosba, végül beadtam a derekam, és 30 Pécsen eltöltött esztendő után felköltöztem. Szerencsére meleg és befogadó környezetre találtam, sok szerepemet ott is tovább játszhattam.
Budapesten aztán megkaptam a legnagyobb elismeréseket, a Kiváló Művész díjat, a Kossuth-díjat, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagságát. Ha Pécsen maradok, nem biztos, hogy megtaláltak volna ezek a kitüntetések.
Persze a pécsi lakásomat nem adtam el, játszottam pécsi darabokban, ez a város volt mindig is az otthonom. Ha erre jövet megláttam a tv-tornyot, éreztem, hogy hazajöttem.
– Mindezen sikerek ellenére miért döntött úgy, hogy visszatér?
– Amikor 2017-ben megkaptam Pécs Kulturális Nagydíját, elgondolkodtam. Az én koromban már nincsenek igazán nagy szerepek, jobbára epizódok. Mintha a drámaírók számára megszűnnének a női szerepek hatvan éves kor felett… Éreztem, hogy fáradok, így úgy döntöttem, hazatérek. Nem akartam teljesen abbahagyni a szakmát, de mindenképpen a visszavonulás mellett döntöttem. 2017 óta itt élek.
– Mégis láthatja a pécsi közönség még most is.
– Amikor hazatértem, Vidákovics Szláven felhívott, hogy a Pécsi Nyári Színházban nem vállalnék-e el egy szerepet a Boeing, Boeing darabban. Úgy éreztem, tartozom annyival Pécsnek, hogy elfogadom a felkérést. A sikeres darabot azóta is játsszuk, nemrég pedig megkaptam Schwajda György, eredetileg Gobbi Hildának írt szerepét A szent családban. Ma már, ha kapok egy felkérést, nagyon megnézem, el tudom-e vállalni, nem vagyok fiatal.
– Mivel tölti a napjait, így „félig” visszavonulva?
– Jelenleg sokat olvasok. Próbálom utolérni magam és elolvasni azokat a köteteket, amiket korábban vettem, csak nem volt időm rájuk. Emellett gyakran csak egyszerűen a gondolataimba merülök, egyre többször érnek utol az emlékek, amiket jó felidézni.
