Kevesen vannak köztünk már olyanok, akiket 1956-os tetteikért a hatalom halálra ítélt, mégis túlélték és szabadultak. A komlói Puchert János története pedig egészen elképesztő: ő szó szerint a vesztőhely árnyékában tudta meg, hogy életfogytiglanra enyhítették a büntetést mindössze huszonnégy évesen. Amnesztiával tizenkét év múlva szabadult, de azok a pillanatok örökre nyomot hagytak benne.
– Hogyan csöppent bele a forradalom és szabadságharc eseményeibe?
– 1954 és 1956 között sorkatonaságomat töltöttem Esztergomban, egy légvédelmi tüzéralakulatnál. Csupán egyetlen hét volt vissza a leszerelésig, mikor október 23-án, éjfél előtt jött a riadó, indulnunk kellett, nem tudtuk, nem is mertük megkérdezni merre, miért. Aztán kiszivárgott, hogy Budapesten „fegyveres felkelés” van. Megkaptuk a parancsot: nem lövünk, de ha ránk lőnek, visszalőhetünk.
Huszonnegyedikén hajnalban értünk be a fővárosba. Ott már rengeteg forradalmár fogadott bennünket, látták, hogy magyarok vagyunk és nagyon megörültek nekünk. Az elkövetkező napokban, 24-től 28-ig én a Jászai Mari téren láttam el különféle rendvédelmi feladatokat.
– Hol érte a szovjetek érkezése november elején?
– Elsején parancsot kaptunk, hogy menjünk ki a Pest melletti Juta-dombra. Negyedikén érkeztek meg a szovjetek, tűzharc kezdődött. Ebben a tűzharcban a későbbi vád szerint én lelőttem egy orosz motorost. Körülöttem több golyószórós is volt, mégis, állítólag én voltam a gyilkos. November 5-én feloszlott a csapat. Rövid időre hazatértem Komlóra, majd vissza Esztergomba leszerelni. Nem sokkal később megkerestek, hogy lépjek be a karhatalomba. Nemet mondtam. Ez volt az, ami végképp megpecsételte a sorsomat.
– Mikor kezdődött a felelősségre vonás?
– Az én és bajtársaim 56-os tevékenységével kapcsolatos nyomozások már 1957 nyarán megkezdődtek, az év októberében tartóztattak le és vittek el. Éjjel jöttek értem, gyanútlanul fogadtam őket, hiszen a leendő apósommal érkeztek – őt kényszerítették, hogy vezesse hozzám őket. Felvillantották a jelvényt és a házkutatási parancsot, mondták, hogy búcsúzzak el a szüleimtől. Nem gondoltam, hogy mennyi időre megyek el, mit sem sejtve mentem velük.
Őrizetbe vettek sorstársaimmal együtt, elindultak a tárgyalások: megvádoltak ellenforradalmi tevékenységeimért, mi azzal védekeztünk, hogy tulajdonképpen ugyanazt a kormányt szolgáltuk mindvégig, mi csak teljesítettük a kapott parancsot. Ezekben az időkben a vádemeléshez a hallomásból szerzett, állítólagos információk is bőven elegek voltak, így elítéltek a juta-dombi eseményekért, a szovjet katona lelövéséért is. Bármilyen bizonyíték nélkül. Első fokon 1958. augusztus 11-én mondták ki rám és tizennégy társamra a halálos ítéletet. Másodfokon november 13-án – ekkor négy fő megmenekült a bitófától. Maradtunk tizenegyen, akik vártunk az ítélet végrehajtására.
– Sokukat rögtön fel is akasztották.
– Így van. Egy nappal az ítélet kihirdetése után, november 14-én hét társamat már értesítették, hogy másnap végrehajtják a halálos ítéletet. Tizenötödikén jöttek is értük. Négyen maradtunk. Mi is vártuk, mikor visznek el minket.
– Hogyan sikerült mégis megmenekülni?
– Borzalmas módon. Vártuk az ítélet végrehajtását hosszas hónapokig. Végül december 24-én, karácsonykor kivágódott a cella ajtaja, a kezeimet elkapták, vonszoltak a bitófa felé.
[su_quote]Akkoriban a kivégzés ugyan kötél általi halált jelentett, mégsem úgy zajlott, ahogyan a legtöbben gondolják. A kötélhurkot egy kampó segítségével a nyakra akasztották, a hóhér lenyitotta a csapóajtót az illető alatt, de volt két hóhérsegéd is, akik kifeszítették a két lábat. Így nem a fulladás okozott halált, hanem az, hogy idővel a gerinccsigolyák a nyaknál meglazultak és előbb-utóbb a gerincoszlop megrepedt.[/su_quote]
Mielőtt odavezettek volna, beirányítottak a többiekkel együtt a bíró irodájába. Ott volt a bíró, a jegyzőkönyvvezető, a hóhér. A szívem kalimpált, az agyam szinte szétdurrant. Felolvasták a bűneinket, citálták a szokásos szöveget, hogy „az Elnöki Tanács a kegyelmi kérvényt elutasította, a bíró az ítéletet – itt hatásszünetet tartottak – életfogytiglanra változtatta”. Mindenki másként reagált a fejleményekre, én érdekes módon nem igazán könnyebbültem meg, mert hát mégis, az egész életemet itt fogom leélni. De ez az egész színjáték körítésnek gyomorforgató volt karácsony napján.
– Mikor szabadult?
– Hallottuk, hogy 1963-ban amnesztiával lehet szabadulni. Ebben bíztunk, de nem engedtek el. A szüleim többször kegyelmi kérvényt adtak be, mindhiába. Mindig bíztunk április 4-ben, a felszabadulás ünnepén többször kiengedtek pár életfogytiglanost. Az én időm végül 1970-ben jött el, március 25-én szabadultam. Összesen 4540 napot töltöttem rács mögött, 1957. október 18-tól 1970. március 25-ig. Hazatértem. Mivel volt bányász múltam Komlón, sikerült elintézni, hogy felvegyenek a bányába. Így lakatosként dolgoztam nyugdíjazásomig.
