Kedden, sétálva a Garay utcában, iszonyú nagy szélben és esőben, felfigyeltem egy cégtáblára. Az évek során többször megakadt rajta a tekintetem, de azt hittem, ilyen már nem létezik. Talán az üzlet bezárt, csak a feliratot felejtették kint? De most kihasználva a lehetőséget, hogy elbújjak a vihar elől, betoppantam a nyitott boltba. Így sikerült megismerkednem Horváth Zoltánné esernyőjavítóval, aki határozott fellépésével, mosolyával és a szakmájáról rajongással, csillogó szemekkel beszélve, örökre belopta magát a szívembe.
Az esernyőjavító üzlet egy aprócska helyiség, tele mindenféle alkatrészekkel. A tulajdonos, Piroska a pult mögött derűsen foglalkozik a javítanivalót hozó idősebb hölgyekkel, urakkal.
– Általában reggel kilenckor nyitok és délután három órakor be is zárok. A Garay utcában délután eddig tart az élet. Esősebb időben előkerülnek a gardróbokból az ernyők, és az emberek, akik ragaszkodnak egy-egy régi darabhoz, ilyenkor hozzám hozzák féltett kincseiket. A szárazság nekem nem egy leányálom, de olyankor sem tétlenkedem. Próbálom menteni a javíthatatlannak tűnő darabokat – kezdi Piroska, miközben újabb vevő érkezik. Négy esernyőt is hoz. Ő csak rájuk pillant, már mondja is, hogy hol van a hiba, hogyan lehetne megcsinálni, mennyiért, és egyáltalán: érdemes-e.
Repkednek a szakszavak: fogócsere, olajozás, tisztázó gép, vándorernyős, síncsere, kupak, középrózsa. Előkapja a kiskalapácsát, hevesen magyaráz, közben szorgos harkályként kopogtat.
Nem csak a kész esernyők, de a kiszolgálás is rendkívül olajozottan működik. Az árak pedig meglepően alacsonyak, s persze van azért olcsóbb és drágább javítási munka is, attól függően, hogy síncserére, áthúzásra, fűzésre vagy bőrözésre kerül sor.
– Mindig a vevő érdekeit nézem. Elmondom előre, mi mennyibe fog kerülni. Ha valaki itt hagyja nálam az esernyőjét, én addig küzdök egy-egy darab életéért, amíg van értelme – meséli.
Hirtelen az üzletbe egy biciklis öregúr integet be. „Piroskám, jó munkát! Ez a te napod.” Az asszony kedvesen visszainteget, és már a következő kuncsaftot szolgálja ki. 30 éves esernyőt hoztak. Családi örökség. Remek darab, kiváló minőség, amit nem érdemes elfecsérelni.
– Úgy meg fogom varrni, hogy észre sem veszi. Legyen nyugodt! – teszi hozzá egy kedves mosollyal, és a nénike megnyugodva távozik. – Nem tudnék megválni ettől a mesterségtől – folytatja. – Én az előző tulajdonosoktól tanultam ezt a szakmát, s ezt nem lehet iskolában elsajátítani. A férjemmel együtt kezdtük, de nem tudtuk csak ebből fenntartani a családot. Ha én már nem leszek, nincs, aki továbbvigye a boltot. A fiam és a lányom is más pályát választott. Egyre kevesebb a beszerezhető alkatrész, vagy nagyon drága.
És ez így megy ezen a délelőttön folyamatosan. Nincs két egyforma esernyő, mint ahogy két egyforma ember sem. Egy fiatal hölgy kék-piros automata ernyővel érkezik, de a fogantyú fekete. Piroska kotorászik a fiókban, míg elő nem kerül egy gyönyörű, éppen az adott darabhoz illő alkatrész.
– Mind kihívás. Különlegesekkel is találkozom: sapkaformájúval, vagy pedig beépített lámpával, ventilátorral rendelkezővel. Szerencsére az emberek, akik megengedhetik maguknak, ugyanúgy, mint a cipőből, ernyőből is igyekeznek a minőséget választani. Hiába, ma az 1000 forint alatti bóvli, az hamar tönkremegy, javíttatni meg már nem érdemes. Legnagyobb örömömre az emberek ragaszkodnak a régi dolgaikhoz. Ezekhez boldogság hozzáérni. Egyszer behoztak egy igazán gyönyörű darabot. Bele volt gravírozva az évszám egy rézlapon. 1892. A tulajdonos nem merte kinyitni, és bevallom, még én is félve értem hozzá.
Sok híres ember jár hozzá. Színészek, politikusok. Nemrégiben Andrásfalvy Bertalan, volt kulturális miniszter is meglátogatta egy javítani való darabbal.
– Néhány évvel ezelőtt még más városok ernyőkészítőivel is tartottam a kapcsolatot. Különösen zalaegerszegiekkel és szekszárdiakkal voltam jó viszonyban, de mindenki abbahagyta a szakmát. Sokszor keresnek meg Németországból, hogy a meglévő sablonjaimból készítsek esernyőket. Ezenkívül esküvői ernyőket, UV-szűrős ernyőket és babakocsi-napernyőket is csinálok.
Éppen indulóban, egy 80 év körüli néni hozza be a férje esernyőjét, aki még a szüleitől kapta a diplomaosztójára. Piroskának felcsillan a szeme. „Ezeknek a muzeális daraboknak időnként generáljavításra lenne szükségük, de tessék megnyugodni, megmentem.”
Az üzlet pár percre kiürül. Búcsúzás előtt még szeretném látni Piroska saját esernyőjét. Azonnal büszkén előkap egy egyszerű, bordó csíkos ernyőt.
Hazafelé ballagva az esőben, az egyik elhagyatott utcán megpillantok egy fekete, valószínűleg a kiadós vihar után síncserére szoruló, szakadt, fekete férfiernyőt a sárban heverni.
Büszke vagyok, hogy a Piroskánál töltött délelőtti gyorstalpaló után mennyire máshogyan nézek rá egy ernyőre. Gondolkodom néhány pillanatig, felvegyem-e. Felemeltem. Holnap elviszem ajándékba. Az esernyőjavítónak.
