Mióta ismerem – lassan tíz éve – mindig csinál valami olyat, amivel a középpontba kerülhet. A szellemes szóviccekkel a társaság, a slammekkel, színházzal pedig a figyelem középpontjába. Újabban „prolihisztornak” hívja magát és esküszik, hogy a kifejezést nem Nagy Bandó Andrástól lopta, hanem csak úgy beugrott neki, mint a humoristának is évtizedekkel ezelőtt. Egyébként sok mindenben hasonlítanak. Áldozó Krisztiánnal az egyetlen olyan slammerrel beszélgettünk, aki főállásban ügyeleti sofőr egy rendelőintézetben.
– Milyen volt az előző műszak?
– Szokatlanul húzós nap volt. Rájöttem, hogy keveset tud az, akinek a tél-képében az amerikai karácsonyi mozik és a romkocsmás forraltborozás szerepelnek csak. Amikor egy összkerékhajtású terepjáróval azon küzdesz, hogy az ítéletidő ellenére odaérj a májkómás beteghez, vagy amikor látod, hogy a sürgősségin tizenöt hajléktalan várja, hogy ellássák a fagyási sérüléseiket, nagyon elszomorodom. De ügyeleti sofőrként az ilyen helyzetekben nagyon higgadtan kell viselkedni. Egész nap egy Pilinszky idézet járt a fejemben: „Az életben nem problémák vannak, amik megoldásra várnak, hanem tragédiák, amik irgalomra várnak.”
– A gyorsan előhúzott versidézetből az is sejtheti, hogy te nem csak sofőrködéssel foglalkozol, aki nem ismer téged. Aki meg ismer, pontosan tudja, hogy nagyon aktívan veszel részt különböző, az irodalomhoz, színészethez és előadó-művészethez köthető projektekben. Miket is csinálsz pontosan?
– Az egész N. Szabó Sándor és Unger Pálma színitanodájában kezdődött. Aztán a Nagy Lajos Gimnáziumban Bartusz Dobosi Lászlóval összehoztuk az Irodalmi Páholy című lapot, ahol folyamatosan publikáltam írásokat. Ezzel párhuzamosan szavaltam is verseket különböző versenyeken. Ekkor szerettem meg igazán ezt a közeget. Aztán jött az UnivPécs, az egyetem lapja, és még több író ismeretsége, egyesek barátsága. Néhány éve az ImproVokál társulatában játszom. Az egy vicces, könnyed improvizációs és újabban interaktív színház. És 2010 körül részt vehettem a slam poetry műfajának pécsi megteremtésében.
– Ez utóbbi, a slam poetry az, ami kapcsán téged – nem csak itt Pécsett, hanem más városok és Budapest színpadain is – legtöbbször láthat a közönség. Hogyan lett a műfaj sikeres és hogy lettél te is ismert ezáltal?
– A slam poetry valójában egy közösség, amelynek tagjai kijelentik, hogy mindenki mellérendelt és egyenrangú. Legyen az egy hetvenéves nyugdíjas, vagy egy tinédzser deszkás. Ez sokaknak szimpatikus. Engem pedig megtanított arra, hogy egyszerű legyek, hogy érthetően beszéljek az emberekhez és hogy ne legyek „pozőr”.
– Jelentheti számodra a „slammelés” a jövőt?
A slam poetry a jövőm egy része. Emellett bölcsész diplomám van és később szívesen tanítanék is a bölcsészet és a közgazdaságtan határterületeiről. De elsősorban írni szeretnék és nemcsak verseket, slammeket. Szívesen kipróbálnám magam a prózában is, és van néhány színdarab ötletem.
– Az a fajta művész vagy, akit csak a produktum érdekel, vagy fontos számodra, hogy szeressenek is?
– Nagyon jól érzem magam olyan közegekben, városi helyeken, ahol a kölcsönös tisztelet és a szeretet áll fenn. Aki ismer engem, az tudja, milyen buzgó törekvés van bennem valaminek az átadására. De mostanában egyre inkább kibújok az átadás feladata alól, próbálok magára a termékre koncentrálni. Egyébként most úgy érzem, sínen van minden. Jöhetnek az új munkák.
– Mik lesznek azok?
– Csak azokat mondom, amikről már most is biztosan tudni, hogy létrejönnek: jövőre elkészül az első verses kötetem „Bent Háromság” címmel, dolgozunk egy kislemezen a Faun a Flowba zenekarral és Jordán Tamás segítségével bemutathatják egy darabomat a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Ezeken kívül persze sok más is jöhet.
