Illen, ollan, tüz, viz, turó, ámber és álmegy, lelköm. A baranyai nyelvjárás sajátosságainak nyomába eredtünk.
A nyelvjárások csodálatos képződmények, egyediségüket ugyanis az adja, hogy ezek a nyelvváltozatok az „irodalmi nyelv” és a köznyelv hatásától alapvetően függetlenek. Ez az önállóság pedig nemcsak bájos nyelvi leleményekhez és nyelvtani fordulatokhoz vezet, hanem még színesebbé és látványosabbá teszi a magyar nyelvet. Ilyen dialektus például a szegedi, vagy a palóc, ami viszont érdekes, hogy nem sokan beszélnek a baranyai, avagy a dél-dunántúli nyelvjárásról. Épp ezért utánajártunk a helyi nyelvjárás sajátosságainak, Pesti János nyelvész segítségével.
A nyelvjárások ma már eltűnni látszanak, hiszen a média nyelvezete apránként, észrevétlenül alakítja nemcsak a köznyelvet, hanem a dialektusokat is – fejtette ki Pesti. Így az ország összes nyelvjárása lassan szegényedik, tehát a baranyai- és a dél-dunántúli is.
Fontos azonban tudni, hogy a nyelvjárási területek nem konkrétan lehatárolt helyek, hiszen köztük átmenetek vannak, és változnak is. Egy dialektus sem bír fix jegyekkel, ezért alakulhatott úgy, hogy a Dél-Dunántúlon is érezhető egyes településeken az a bizonyos „őzés”, melyet a szegedi (szögedi) dialektussal szoktunk azonosítani.
Baranyában főként az „l” betű előtti „e”-t hajlamosak rövid „ö” betűre módosítani, és bizonyára sokan hallottuk már ismerőseinket, vagy az utca emberét így „őzni”. A „föl”, „lölkem” vagy „lelköm”, a „köll” jó példa a baranyai „őzésre”.
Van még egy trükk ezzel a dél-dunántúli „e” hangzóval, az ugyanis a térségben zárt és nyitott változatban is használják.
A zárt „e”-vel nincsen gond, a nyitottal – mikor a nyelvünk középső helyzetben van – viszont trükközik kicsit a helyi nyelvjárást használó, mégpedig úgy, hogy azt az „á”-hoz közelítik. Ez pedig már specifikusabb baranyai sajátosság, melyet ezekkel a szavakkal lehet leginkább példázni: ámber, álmegy, mágette.
Helyi megnyilvánulás az is, hogy a szóvégi zöngés mássalhangzót zöngétlenítik egyesek, tehát például a „hogy”-ból valamiféle „hoty”-szerűség lesz. Ennél azonban sokkal jobban jellemzi a térség nyelvét beszélőket az, hogy a hosszú magánhangzókat keményen lerövidítik. Baranyai, illetve dél-dunántúli sajátosság az, hogy „kút” helyett „kut”-at mondunk, „víz” helyett „viz”-et, „túró” helyett „turót”, „hűtő” helyett „hütőt”, de ha esetleg valaki azt kiabálja az utcán, hogy „Tüz van, tüz van!”, akkor se lepődjünk meg. Vagy mög.
A zárt „é”-vel is eljátszunk, a Dél-Dunántúl északi részein ugyanis sokan a mai napig í-t ejtenek helyette: a „szép” az „szíp”, a „vénség” az „vínség”. Továbbá, ha nyugatabbra megyünk, találunk olyan helyeket is, ahol „ly” helyet „l”-et ejtenek. Nagyjából így: illen, ollan.
Ha tehát ezeket az érdekes nyelvjárási fordulatokat halljuk a környékünkön, örüljünk, hiszen ezek a dialektusbeli apróságok eltűnőben- és változóban vannak.
