Hetven éve még nem ittak és tömték a hasukat a magyarok szenteste; a töltött káposztának, halászlének és bejglinek nyoma sem volt. A családok sokkal inkább figyeltek arra, hogy az ünnepi asztalnál legyen a „férfinevelő”, egyenek a házastársak mézes fokhagymát és mindenki kapjon egy szelet almát, hogy jövőre, ha a sötét erdőben eltéved, megtalálja a kiutat. Burján Istvánnal, a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztály osztályvezetőjével, főmuzeológussal utánajártunk, hogy nézett ki az ünnepi asztal a múlt században.
Hetven éve a december 24-e takarítással, malmozással és kártyázással telt a magyar családoknál. A legfontosabb az volt, hogy az istállóban rend és tisztaság legyen, és az asztal körül legyen ott minden fontos étel, tárgy: ezen fáradozott egész nap a gazda és az asszony. Az ünnepi asztal legfontosabb funkciója nem a habzsi-dőzsi volt, hanem az, hogy a jövő évre gazdagságot és békét hozzon, és áldás szálljon az asztal körül elhelyezett tárgyakra. Mivel szenteste még a böjti időszak része volt, nem lakomáztak a családok, nem ittak és mulattak, a karácsonyi asztal körül csak olyan ételek és tárgyak voltak, melyek megalapozták a jövő év sikerét.
Burján István főmuzeológus szerint a gazda gondosan elhelyezte szerszámait az ünnepi asztalnál: volt kasza, eke, sarló és lókaparó is, de tettek búzát, babot, kukoricát és tököt is az asztalhoz. Fontos kelléke volt még az ünnepi asztalnak a mángorló, vagyis a férfinevelő. A szokás szerint, ha a férj tekintete a szomszédasszonyra vándorolt, a háziasszony a vaskos fával „megjavítgatta ura derekát”.
Szintén múlt századi szokás volt, hogy a házastársak mézbe mártott fokhagymát etettek kedvesükkel. A méz arra volt jó, hogy jövőre csak édes és szép szavak hagyják el a házastárs száját, a fokhagyma pedig arra, hogy betegség ne érje, a rossz távol maradjon tőle.
Aszalt gyümölcsök, diós tészta, „halcsipsz” és pattogatott kukorica volt a menü
A dió volt az egyik legfontosabb kelléke az ünnepi asztalnak, ami a mákhoz hasonlóan a sokat, a bőséget szimbolizálta. Szinte az egyetlen főétel a mákos és diós tészta volt a múlt századi szentestéken. Ettek pattogatott kukoricát is, mely jellemzően böjti étel, és a mákhoz és a dióhoz hasonlóan a bőséget szimbolizálta. Pattogatott kukorica, aszalt gyümölcs és fonott kalács is volt az asztalon, az almából pedig a gazda annyi szeletet vágott, ahányan ültek az asztalnál. A hiedelem szerint, ha a következő esztendőben elveszik az ember a sötét erdőben, az alma adta erő visszavezeti az útra, a világosságra.
Hal nem volt az ünnepi asztalon – meséli Burján István – főleg nem ponty, csak később jelent meg karácsonykor a csuka, a baranyai árterek őszi lehalászásai miatt. A csukát egyszerűen kettéhasították, bőségesen sózták, a napon kiszárították, majd szenteste lobogó vízben megfőzték. Az így keletkezett főtt „halcsipszet” főtt krumplival fogyasztották szenteste.
Desszertnek habcsók és mákos guba
Desszertnek ettek mákos gubát, mákból és dióból készült rétest és habcsókot is, bár akkoriban teljesen máshogy nézett ki ez utóbbi édesség, mint ma. Az asszonyok kanállal szaggatták a habcsókokat, belülre diót nyomtak és csak addig sütötték a süteményt, míg épp megkeményedett a külseje, a belseje pedig még puha volt.
A bor és a pálinka is szerves része volt az ünnepi képnek, de inni belőle csak az éjféli mise után lehetett. Miután hazatért a család a miséről, a gazda angyalkolbászt készített: kiment a füstölőbe, és az ott lógó kolbászokból kiválasztott egyet, majd nagyobb darabokra vágta és lobogó, sós vízbe tette. A megabálódott húst tormával ették a család tagjai.
Nem ittak, ajándékok és karácsonyfa sem volt
Nem volt fenyő sem szenteste, a családok egy termőágat lógattak le a mestergerendáról, amire aszalványokat és nagyon szolid, színes papírgalacsinokat tettek. Annak idején ajándékok sem voltak, a család számára az volt az ajándék, hogy elmehettek az éjféli misére.
