A pécsi Magyar Állami Közpince a mai napig ott húzódik a Búza tér alatt, de sokan nem tudják, hogy az első világháború során milyen érdekes dolgok történtek a földalatti borraktárral.
A mai napig áll a Búza téren a Magyar Állami Közpince épülete, noha feltehetően sokan nem is tudják, hogy ez az épület az első világháborút követő években mi célt szolgált. Természetesen a pincerendszerben bort tároltak, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen bort, miért. Érdekes dolgokra bukkantunk az amúgy közel sem agyonkutatott közpincével kapcsolatban Lenkei Lajos Negyven év Pécs életéből című kötetében.
A nagy pécsi bortrükk
A pécsi és Pécs-környéki bornak egyáltalán nem ment jól ebben a szomorú történelmi időszakban, a háború után egy-két évvel. Többnyire külföldről, vagy más magyar városokból behozott borokat árusítottak a városban, áruk pedig a helyi, de lesajnált borok áránál jóval magasabb volt. A pécsi borkrízist Benkő Mihály borkereskedő és testvére próbálta megoldani, mégpedig trükkös módon: úgy, hogy egyszerűen nem tüntették fel a boroshordókon és üvegeken, hogy az adott nedű pécsi.
A cél az volt, hogy így a finom pécsi borokat ne azért szeressék meg és híreszteljék minőségét, mert azok Pécsről és környékéről érkeznek, hanem azért, mert jók. A trükk bejött, a pécsvidéki borokat újra elkezdték venni a magánfogyasztók és a vendéglősök. A bortermelés azonban ekkor drágább volt, mint a háború előtt, a bor pedig szinte luxuscikk lett.
A pécsi bor beindult tehát, ugyanakkor annyira nem lett népszerű sem helyben, sem országosan, hogy a Rákóczi út alatt végighúzódó régi, hatalmas borospincéket meg lehessen tölteni a borokkal. Az állam a pécsi bortermelők „javának előmozdítása érdekében” korábban, közvetlenül a háború kitörése előtt Pécsett állami borpincét rendezett be, amit ugyan egy másik pécsi borkereskedő, Jankovich Hugó birtokolt, használni azonban már a háború kirobbanása miatt nem tudta azt.
Pécsi borok helyett román nedű pihent itt
Ez a pince lett a háború után a Magyar Állami Közpince. A Búza tér melletti Irányi Dániel tér alatt húzódik a mai napig. Ahogy Lenkei írja, a város legnagyobb befogadóképességű pincéje volt. A háború után kibővítették, telepakolták hordókkal és meghirdették a talpra állt borkereskedőknek, akik ugyan kekeckedtek a gondolattal, hogy kiveszik, de inkább nem éltek a lehetőséggel, mivel drágállották a bérleti díjat.
A pincét már használták a háború végén is, különösen Romániában készült borokat tároltak itt. De nem csak raktár volt, a „háborús borszakértők” különböző ismeretlen módszerekkel kezelték a román borokat, majd azokat a katonai kórházak betegeinek adták. Több mint 10 ezer hektoliter román bor pihent a pécsi pincében, mikor véget ért a háború.
Érdekesség, hogy a pincéhez a pécsi villamos sínjeit is elvezették a Pécset megszálló szerbek, akik így könnyen és gyorsan szét tudták lopni a borraktárat.
„Heteken, hónapokon át a pécsi villamos vasút sárga kocsijai álltak ezen iparvágányon és az ahhoz csatolt vasúti kocsikba megszakítás nélkül rakták be közvetlenül a pincéből a borokat, melyeknek értéke a napi áraknak és a borok kitűnő miniőségének megfelelően sok millió koronára rúgott” – áll Lenkei beszámolójában.
Így fejeződött be a pécsi közpince történetének legérdekesebb időszaka. A pincéhez tartozó épületet nemrégiben felújították, maga a földalatti járat azonban sajnos nem turistalátványosság.
