Egy könyvtárban sétálgattam, mikor megláttam egy könyvet, ami felkeltette érdeklődésemet. Akkor még nem sejthettem, hogy mi áll benne… Levettem a polcról és leporoltam a borítóját.
„Rémálmok könyve” volt a címe. Kinyitottam az első oldalnál. „Figyelem! Ez a könyv valós rémálmok alapján íródott! Semmiképp ne olvassa tovább!” – Na persze… – azzal tovább lapoztam.
A következő oldalán nem volt semmi, így elindultam a kedvenc helyem felé: az olvasósarokba. Azért szerettem ennyire, mert tele volt székekkel és párnákkal. Mikor odaértem, nem hittem a szememnek! Egy 5-6 éves kislány üldögélt a kedvenc párnámon. Ez azért volt fura számomra, mert elég kevés ember szokott erre járni.
Amikor meg akartam szólalni, valamilyen csörömpölést hallottam. Hátranéztem, hátha meglátom, hogy mi volt az, de nem láttam semmit. Mikor visszafordultam, a lány már az egyik szék mögött állt.
– Szia – köszöntem neki. A lány nem válaszolt, csupán maga elé nézett. – Szia. Te is szeretsz olvasni? – kérdeztem. A lány felém fordította az arcát. Gyönyörű kék szeme és vörös haja volt. Mégis, az ott lévő félhomály ijesztővé varázsolta az arcát. Szemei mintha feketék lettek volna, haja pedig, vérben ázó felmosó pamacsra hasonlított.
– Van kedved olvasni velem? – mentem oda hozzá.
– A tányérok fehérek voltak – szólalt meg. Letettem a könyvet az asztalra, és értetlenül néztem rá.
– Csak voltak? Mi történt velük?
– A tányérok eltörtek.
– Ki törte el őket? Már teljesen össze voltam zavarodva. A lány ezt kihasználva elszaladt. – Hé, várj! – eredtem utána.
– Ha nem vigyázol… – Vigyázol… vigyázol… – visszhangzott a hangja a sorok között. – Téged is összetörnek! – majd a lány végleg eltűnt a szemem elől egy sikítás kíséretében.
Most már kissé félve indultam vissza, hogy végre valahára elkezdhessem olvasni a könyvet. Óráknak tűnő percekkel később végre oda is értem. Odamentem az asztalhoz, hogy felvegyem a könyvet, amikor közeledtemre kinyílt. Mintha valamilyen láthatatlan erő fújta volna, olyan sebességgel pörögtek a lapjai. Egyszer csak megállt. Kezem, lábam remegett a félelemtől. Ilyen nem történik minden nap!
„A törött tányérok. Minden ember életében eljön az a nap, hogy összetör egy tányért. Semmi baj, van még – szokták mondani. De azok a tányérok kikerülnek a szemetesbe, onnan pedig a szeméttelepre. Ott pedig nem törődnek már velük, tovább törik és zúzzák őket. Ezeknek már úgy is mindegy – mondják. Nem. Nem mindegy. Ragasztó felhasználásával simán meg lehetne javítani. De senki nem teszi… ”
Továbblapoztam, de már más folytatódott. Kitéptek belőle egy oldalt! Elkezdtem átnézni a könyv többi oldalát, de nem találtam róla több infót. Nagy duzzogva visszaraktam a helyére a könyvet, és elindultam megkeresni a kedvenc mangám. Mikor megtaláltam, elvánszorogtam a sarokba és leültem a párnákra olvasni.
… Csörömpölésre ébredtem. Lassan kinyitottam a szemeim, és próbáltam hozzászokni a fényviszonyokhoz. Mikor sikerült, felültem. A kezeimmel valami keményet sikerült kitapogatnom. Odanéztem. Egy tányér volt az. Megfogtam és az arcomhoz közel húztam.
– Mi ez a piros rajta? – néztem meg közelebbről a rajta lévő piros foltokat. – E-ez… vér? Igazam volt. Sikítva dobtam el a tányért, ami kisebb darabokra tört. Felálltam és elkezdtem a könyvtár kijárata felé menni. Lépések zaja hallatszott valamelyik folyosóról. Megszaporáztam lépteimet. Jobbra, balra, egyenesen, jobbra és végül balra.
– Végre! – futottam az ajtó felé. Megtorpantam. Valaki vagy valami kinyitotta az ajtót és figyelt engem. A szemei valahonnan ismerősek voltak… – Megvan, hogy ki vagy! A kislány, aki a tányérokról beszélt!
A lány bólintott, majd kitárta az ajtót és bejött rajta. Az arcának az egyik oldala repedésekkel volt teli. Ugyanez volt a nyakával is. A füle úgy nézett ki, mintha letörte volna valaki.
– Olyan letörtnek tűnsz… Van valami baj? – A lány nem válaszolt. Felemelte a kezét és mögém mutatott.
– Zúzzátok össze! – kiabálta.
Ijedtemben megfordultam , és elkezdtem hátrálni. Hatalmas tálszerű lények közeledtek felém. Valamelyiknek csak egy keze volt, másiknak repedés szelte át az arcát, harmadiknak nem voltak lábai… Nagyon megrémisztettek.
És akkor eszembe jutott a kis „versike”, amit a lány mondott: „A tányérok fehérek voltak. A tányérok eltörtek. Ha nem vigyázol… Téged is összetörnek!” Gyorsan körbenéztem, hátha találok menekülő utat. Sajnos nem találtam, így csak egy út volt: a tálak.
Nekirugaszkodtam és ráugrottam a legelöl lévőre. A többiek felém kaptak, de én gyorsabb voltam. Átugrottam a következőre, majd így tovább. Az utolsónál leugrottam, de két dologra nem számítottam: a magasságra és a lábatlanokra. Mikor leértem, a bokám kibicsaklott. Ezt kihasználva a lábatlanok odakúsztak hozzám és lefogtak, hogy ne tudjak menekülni.
– Mit lábatlankodtok itt?! Engedjetek el! – Ütni, vágni, harapni próbáltam, de nem tudtam. Vártam a halálomra, mikor egyszer csak felébredtem. A könyvtárban voltam, kezemben a Rémálmok könyvével.
– Ez nem lehet… hisz visszaraktam a polcra! A könyv a tányéros résznél volt nyitva. – Ez csak véletlen egybeesés… Nyugodj meg Ana… Felálltam és odamentem az asztalhoz, majd rátettem a könyvet. Éppen elindultam a kijárat felé, mikor eszembe jutott az álmom.
– A hátsó kijárat biztonságosabb lesz – indultam el a másik irányba. Pár lépés után valami pirosas-fehéres tárgyat vettem észre a földön. Egy tál volt az. – Ne! Csak tálakat ne! A tál törött volt. A törésvonalnál pár csepp vér volt, mintha egy hegy szeretett volna képződni.
… Telt az idő, én pedig nem mozdultam onnan. – Ha nem mozdulok, nem jelenhetnek meg. Nem volt igazam. Hamarosan lépések zaja és vele együtt egy árnyék jelent meg. Először még alaktalan volt, utána pedig egy lány körvonala rajzolódott ki.
– Menj innen! – kiabáltam az árnyéknak. Nem hallgatott rám. A hozzátartozó lány kilépett a polc mögül. Ismerős volt, de mégsem. Egyik szemének a helye fekete volt, a másik szeme meg kék. Vörös haja össze volt kócolva. Az ajka, a nyaka és a bőre tele volt repedésekkel.
– Tűnjél innen! Nem akarooom!!! – A félelemtől, ami átjárta testemet, reszketni kezdtem. Vártam a halálomat, hisz megálmodtam azt. De nem jött. Egy tányér sem jelent meg. Helyette a lány kezdett közelíteni felém. Mikor ideért, leguggolt mellém. Már azt hittem, hogy megnyugtatni akar, de nem így lett. Felvette az egyik tál töredéket, majd lenyalta róla a vért.
– Hm… érdekes. Tudod, hogy kinek a vére van rajta?
– Nem.
– A tied!! – majd belém szúrta azt. Hatalmas sikítás hagyta el a számat.
… Hirtelen felültem az ágyamban és ledobtam magamról a takaróm. A hátam csupa víz volt az izzadságomtól. Mikor megnyugodtam, kimentem a mosdóba megmosakodni. A mosdókagylón egy üzenet volt.
Figyellek… Figyellek téged! Üdv.: a tányéros lány, Norana Sidney Keana-nak
Az üzenet láttán kirohantam onnan, egyenesen a konyhába. Zokogva rogytam össze, a szüleim értetlen és aggódó tekintetének kíséretében.
Antal Zita – Pécsi Apáczai Csere János Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium, Alapfokú Művészeti Iskola, 9.b
