Anya-lány, anyós-meny – a női élet legfontosabb kapcsolódásai, melyek befolyásolják egész életünket. Vannak, akik azt állítják, igazi művészet felnőttként jó kapcsolatban maradni a lányunkkal, anyánkkal, az pedig szinte mesébe illő, ha szeretetteljes kapcsolat van az anyós és a meny között. A legmeghatározóbb trükkös kapcsolatok részleteit feszegette a Pécs Tv Lélektükör című műsora.
Hogyan lehet igazán jó kapcsolatunk a saját lányunkkal? Hogyan gyógyítsuk a sebet az anyánkkal való kapcsolatban? És ha már mindezen túl vagyunk, hogyan kezeljük bölcsen az anyósunkkal való viszonyt? Kérdések a nők életében, melyek végig kísérhetik az egész életet, és mire a megoldásig eljutunk, eltöltünk pár álmatlan éjszakát.
„Az az érdekes biológiai tény alapozza meg az anya-lány kapcsolatot, hogy a lánygyermek már a nagymamájának a pocakjába is benne volt. Az a petesejt ugyanis, amiből egy lánygyermek megszületik, az anyja magzati korában a nagymama méhében is jelen volt. Ha jobban belegondolunk, akkor ez azt jelenti, hogy nemcsak az anya energetikája szövi át egy kislány lényét már a méhen belül, hanem a nagymamáé is. Tehát az intrauterin élményeit nemcsak az határozza meg, hogy az anyával mi történt a terhessége előtt, alatt, hogy várta őt, hogy volt az ő apukájával, hanem az is, hogy mindez hogyan történt a nagymamával annak idején. Ez a lenyomat a tudattalanba képződik, és nem lesz elmesélhető egy lánygyerek számára. Tehát innen datálódik a kapcsolat bonyolultsága. Másrészt nagyon fontos, hogy az anyuka hogy van saját magával. Azok az anyák, akik saját magukkal rendben vannak nőként, emberként, a helyükön vannak az életükben, sokkal kevésbé fogják azt várni a lányuktól, hogy beteljesítsék azt, amit nekik nem sikerült. Ők tehát sokkal inkább tudnak a gyerekre, mint tőlük független, önálló lényre nézni. Léteznek olyan anyukák is, akik nagyon elégedettek önmagukkal, meggyőződésük, hogy az ő életük tökéletes, azaz egy idealisztikus burkot teremtenek maguk köré. Nos, ők hajlamosak arra, hogy a gyereket is bevonják ebbe. Így a lánygyereknek később dolga lesz, hogy elfogadja-e az ezzel való azonosulást, vagy önmagát máshogy definiálja. És ez bizony komoly csatákhoz vezethet. És van a másik véglet, az önmagával nagyon elégedetlen anyuka példája is. A két véglet közötti sávban lévőknek többé kevésbé sikerül az optimális verziót megvalósítani.” – mondta dr. Somogyi Erika pszichoterapeuta.
Az optimális verzióban az anya szimbiózist él meg a babájával, az újszülöttel, és ahogy ez az időszak elmúlik, a gyerek egyre önállóbbá válik, az anya pedig egyre hátrébb húzódni, és teret enged a gyermek fejlődésének. Ebbe a sávba tartozik a nők nagy része.
„Ebben a középső sávban viszonylag kiegyensúlyozott az anya-lány kapcsolat, és van benne annyi erőforrás, ami segít a nehézségeken túljutni. Ebben a verzióban mindketten hisznek annyira a kapcsolatukban, hogy tudják, belefér a vita, a konfrontáció, a komolyabb összeütközés is akár, mert biztosak benne, hogy a végén találnak olyan megoldásokat, amelyek tovább viszik a kapcsolatot. Önmagában az is egy erőforrás, hogy tudjuk, képesek vagyunk kibékülni és újra hinni vagy bízni egymásban.” – magyarázta a szakember.
Nagyon fontos kérdés, hogy mitől és hogyan tud erőforrás lenni az anya a gyermeke számára, hogy alakulnak ki az érzelmi biztonságot adó stabil pontok.
„Az anya az első nő, az első minta a lányoknak és a fiúknak is. Az anyai, a női, az emberi működései és mindaz az érték, amit kimondva és kimondatlanul képvisel a viselkedésén, a cselekedetein keresztül, a gyerekhez való odafordulásán keresztül, beég a gyermekbe. Amennyiben ezek valós értékeket fémjeleznek, akkor nyilvánvalóan támasz lesz a gyerek számára még akkor is, ha az ő személyisége, érdeklődése, életútja később máshogy alakítja őt. Ehhez a ponthoz mindig vissza lehet térni, amikor esetleg elbizonytalanodik az élet egyes területein. Ez akkor is erőforrás, ha az anyja már nem él. Merthogy a gyerek interiorizálja az anyát, tulajdonképpen beépíti, lesz egy belső anya, aki akkor is jelen van az általa képviselt minőségekkel, amikor az anya fizikálisan nincs jelen.” – mondta Somogyi Erika.
A belső anya jelen van akkor is, amikor a kapcsolat nem építő. A devalváló viszonyulás ugyanúgy beépül a gyerekbe, mint a pozitív érzések. Ez pedig az önbecsülés alapjait képes megrongálni.
„Gyakorlatilag nagyon nehéz pozitív énképet kialakítani egy olyan gyereknek magáról, aki azt tapasztalja, hogy a szülei, vagy pont az édesanyja az, aki őt értéktelennek találja. De mitől tekinthet egy anya a gyerekére úgy, mint egy értéktelen lényre? Amikor egy nő anyává válik, amikor várja a babát, majd nevelgeti, a lelkében párhuzamosan fut egy másik film is. Ezen a másik filmen nem más történik, mint az anya gyermekkora játszódik újra. És ha az anya bántalmazó, devalváló, traumatizáló környezetben nőtt fel, és ezt nem dolgozta ki magából, akkor aktiválódnak benne mindazok a gyerekkori sérelmek és traumák, amiket ő átélt. Hogyha nem tudatosan viszonyul ehhez, akkor sajnos a tudattalanja vezérli a helyzeteket, és nagyon gyakran megismétli a lánygyerekével azt, amit neki magának is el kellett szenvednie. Amennyiben viszont dolgozik önmagán, és tisztában van a saját hiányosságaival, sérüléseivel, felülírhatja ezt a programot. Ebben segítségére van a természettől az anyai ösztön és az anyai szeretet, ami szintén nagy erőforrás ilyenkor.”
A terhelt anya-lány kapcsolat hátterében meghúzódhat párkapcsolati probléma is, amit az anya, vagy az apa nem dolgozott fel.
„Gyakran előfordul, hogy az anyuka lelke, mire férjhez megy az apához, valahol máshol leragad. Vagy az apa lelke valahol máshol leragad – például az első szerelmeknél, vagy éppen a szüleinél. Az anya pótolhatja az apának az érzelmileg jelen nem levő anyját, vagy az apa pótolja az anyának az ő elvált, érzelmileg jelen nem levő, vagy munkamániás apját. Nos, ezekben az esetekben előfordulhat, hogy kettőjük kislányának a lelke érzékeli mindezt, és beáll segíteni a szülőknek, öntudatlanul. Ezeket a mély folyamatokat nagyon nehéz a saját családunkban, saját helyzetünkben tetten érni, még akkor is, ha tudunk róla, hogy van ilyen mechanizmus, de az emberek többsége nem is tudja, hogy a léleknek ilyen működései vannak, csak érzik, hogy nehéz.” – mondta a szakember.
A problémák orvoslása több okból fontos. A terhelt anya-lány kapcsolat ugyanis nagyon rossz táptalaj lehet akkor, amikor a lány férjhez megy, és találkozik egy másik nagyon fontos női szereplővel, az anyósával.
„Ha az anya idealizált a lánygyermek számára, az azért baj, mert nem vesz tudomást a szülő árnyékos oldaláról. Tehát mindazt, ami az anyával kapcsolatos nehéz érzése lenne, félretolja azért, hogy meg tudja őrizni az ideális képet a kettőjük kapcsolatáról. És akkor jön az anyós, aki kiváló projekciós felület lesz, és mindent le lehet verni rajta, amit az anyával nem lehetett annak idején megélni. Például ez egy magyarázat lehet az anyós-meny rossz viszony okára. De természetesen sehol nincs az leírva, hogy ennek mindenképpen nehéz viszonynak kell lennie. Meg lehet élni az anyós-meny kapcsolatot úgy is, hogy a lány azt mondja, azt, amit otthon nem kaphattam meg, megpróbálom pótolni magamnak valahol máshol. Ez például egy teljesen pozitív szcenárió. Amit fontos tudatosítani, hogy a tisztában vagyunk-e a hely tiszteletével, tehát azzal, hogy ki milyen helyet tölt be a családban, ugyanis ezek a szerepek nem felcserélhetőek. Ha a fiúgyerek helyén van az eredeti családi rendszerben, és nem férfipótlék az anya mellett, akkor az anyósnak semmiképpen sem konkurenciája a menye, illetve a menynek nem konkurencia az anyósa. Akkor szokták a nők ezt konkurens helyzetként megélni, ha az anyós mellett a férfi hely üres, és pótlásként a fiúgyerek tudattalanul beállt anyunak segíteni. Ilyenkor érezheti a meny, hogy számomra nem elérhető a férjem, és feltételezheti azt, hogy azért, mert az anyjánál van lélekben. A férfinak ebben az esetben az a kihívás, hogy egyrészt lojális legyen az anyjához, másrészt pedig a feleségéhez. Ő is úgy tud ebben jól lenni, és úgy tudja a nők közötti viszonyt is stabilizálni, vagy segíteni abban, hogy stabilabbá váljon, hogy önmagában is rend van. Különbséget kell tenni az anyja és a felesége között úgy, hogy egyszerre szereti mindkettőt, csak másképp.” – hangzott el a műsorban.
Vajon megvan-e egy normál családnak az eszköztára arra, hogy ezekről a kérdésekről beszélni tudjon? Képes-e érzékelni egy család az esetleges elcsúszásokat? Van-e mód arra, hogy nyílt beszéd tárgyává tegyék a feszítő helyzetet?
„Én azt gondolom, hogy akkor jutna el oda, hogy beszélgessenek, amikor már nagyon feszítő nehézségek vannak. Viszont egy normál családnak nincs arra eszköztára, hogy egy ilyen beszélgetést képes legyen úgy lefolytatni, hogy annak pozitív kimenet legyen, hisz mindannyian tele vannak nehéz érzésekkel, feszültséggel. Az kér segítséget, aki a legjobban szenved ebben a szituációban, vagy együtt elmennek családterápiára, ami szintén egy optimális megoldás lehet arra, hogy tisztázzák egyrészt, hogy ki hogy van, másrészt pedig, hogy egymáshoz hogy viszonyulnak ebben a helyzetben.” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
