Anyuci, akinek a kisgyermeke a világ legjobbja mindenben, és a kritikus szülő, aki gyereke minden lépését bírálja. Ugye ismerős szülőtípusok ezek? Nem árulunk zsákbamacskát, mind a kettő hozzáállás nagyon káros, de különböző okok miatt. Pécsi gyerekpszichológus mondja el, miért.
Az ember mindig bölcsebb, ha nem a saját ügyes-bajos dolgairól van szó, ezért a gyerek nélküli felnőttek könnyen ítélkeznek, de akkor is hamar jön a „tanács”, ha más gyerekéről van szó. Érthető a jelenség, hiszen a saját porontyunkat feltétel nélkül szeretjük, az érzések pedig sokszor elvakítják cselekedeteinket. A nevelés viszont egy életre kihat, ezért néha érdemes kívülről szemlélni a kapcsolatunkat a gyerekeinkkel, és úgy cselekedni, hogy az őt motiválja, és előrébb vigye az életben. Na de ezt hogy is érhetjük el?
Kritika? Felejtsd el! Nem attól lesz jobb a gyereked!
Goldmann-né Fehér Hajnalka pécsi gyermekpszichológus szerint az első és legfontosabb, hogy a gyermeknek éreznie kell, hogy a szülő feltétel nélkül kiáll mellette, érte, a világgal szemben.
– A családnak van egy megtartó, óvó-védő szerepe. Hiszen ha a család nem támogatja a gyermeket, akkor ki más teszi azt meg? – hangsúlyozza a szakember.
A gyermek könnyen érezheti azt, hogy ő „nem elég jó”, ha a szülő túlzottan kritikus szemmel méri őt. Ha mindig valakihez hasonlítja, nem önnön magához méri őt, az önbizalomhiányhoz, szorongáshoz vezethet. Az ilyen gyerek – jogosan – érezheti azt, hogy ő valamiért nem elég. Pedig persze, hogy az. Pont úgy, ahogy van.
A szakember elmondja, hogy „veszélyes” lehet, ha a gyerek nem kap bátorítást, mert mindig van nála jobb, mivel mindig lesz nála jobb, ügyesebb, sikeresebb. A pécsi gyermekpszichológus szerint, ha a szülő nem támogatja, akkor miből is meríthetné az önmagába vetett hitet, ami táplálná a sikereit, a kitartását, a próbálkozásait.
– A gyermekek önmagukba vetett hitét, mi, szülők tudjuk megalapozni. A bizalommal. Mert bízunk bennük – mondja Goldmann-né Fehér Hajnalka.
Anyuci pici kisgyereke is nagy pofonokat fog kapni az élettől
Ugyanakkor mindannyian ismerjük a másik végletet, a vakhittel élő szülőt, aki majdhogynem isteníti a gyermekét, bármit is csináljon, piedesztálra emeli. Nem meglepő a szakember diagnózisa, hogy ez a magatartás sem vezet sokkal tovább, mint a kritikus szülőé. Ezzel a hozzáállással fennáll a veszélye, hogy olyan visszajelzést adunk a gyermekünkről neki, ami messze távol áll a valóságtól. Így megágyazunk a kudarcélményeknek, amik érik, vagy érni fogják a gyermeket a világban, hiszen a világ objektív lesz vele szemben; nem olyan lesz, mint anyuci.
Jó, jó, de akkor milyenek legyünk?
– Nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy óvó-védő karjaink között képes legyen elfogadni a csemeténk, hogy nem mindenben ő a legjobb. Ez nem a kudarcot jelenti, ez egy teljesen természetes folyamat, senki sem tökéletes – mondja a pszichológus, majd hozzáteszi, hogy meg kell erősítenünk a gyerekben azt is, hogy ahogy senki nem tökéletes, úgy mindenkinek – neki is – vannak erősségei, amiben a saját örömére sikereket tud elérni.
A szülőnek a felelőssége, hogy biztos hátteret biztosítson ahhoz, hogy a gyermek sok mindenben kipróbálhassa magát, közben a szülő óvó, figyelő tekintete észrevegye, hogy mi az, amiben nő az önbizalma, amihez tehetsége és kedve van. Ebben kell maximálisan, a lehetőségekhez mérten támogatni.
Ne a tulajdonságait dicsérjük, hanem a tevékenységét!
A szakember kiemeli, hogy mindeközben ne a gyerek tulajdonságait dicsérjük elsődlegesen, hanem a tevékenységbe befektetett energiáját, erőfeszítését, munkáját. Magyarán: ne úgy motiváljuk a gyereket, hogy azt mondjuk neki, hogy milyen szép, okos és ügyes, hanem díjazzuk a munkáját: „látom mennyit próbálkoztál és lám milyen sikeresen megoldottad a feladatot, kitartottál!”. Így adunk megfelelő alapot ahhoz, hogy bátran szembenézzen a nehézségekkel és tűzön-vízen keresztül megvalósítsa a reális alapokon álló álmait, amiket kitűzött. Hiszen ehhez nélkülözhetetlen az önmagába vetett hit.
