35 éve, 1983-ban a kutatófúrásokkal megkezdődött Pécsett az alagút építése, amely közúti kapcsolatot teremtett a történelmi belváros és az Ágoston tér között. Az eredeti tervek szerint 1985-re kész is lett volna – nem így lett. Közben tűz, pénzhiány is hátráltatta a munkát, de az is megesett, hogy a környéken lakóknak majdnem két hétig vizük sem volt.
Idén 35 éve, hogy elindult a pécsi alagút építése: a nyolcvanas évek egyik nagy beruházása volt, amely révén közúti kapcsolat jött létre a Hunyadi út és az Ágoston tér között, tehermentesítve a belvárost. Már az építés előtt regényes dolgok történtek, hiszen mint korábban megírtuk, volt olyan terv, hogy helyette inkább egy vas felüljárót építsenek – mint Dévényi Sándor, az alagút tervezője is elmondta lapunknak, ez az építmény elképesztően rombolta volna a belvárosi, mecseki városképet.
Végül 1983 elején nekiláttak az alagút építésének, először a kutatóvágat fúrása indult meg, ami igazából még nem is a tényleges munkálatokat jelentette.
A munkák folytak is, igaz, már az elejétől fogva egyre több kellemetlenség történt. A Dunántúli Napló az év októberében arról számolt be, hogy tűz keletkezett az épülő alagút Hunyadi úti bejáratánál, szerencsére a kiérkező tűzoltók gyorsan elfojtották a lángokat – egy fa födémszerkezet kapott lángra. Az építés egy későbbi fázisában pedig egy olvasó levelét közölte a lap, aki azt írta: „az alagút építése közben eltört a csővezeték a házuk előtt. Tizenegy napja nincsen vizük, két család kénytelen a munkahelyén tisztálkodni, és onnan hordani főzéshez az ivóvizet.”
A munkakezdés után egy évvel, 1984 elején már látszott, aligha lesz pikk-pakk kész az alagút. Ekkor így számolt be a beruházásról a Dunántúli Napló, már a felcímben is egy erős kérdőjellel:
Már ekkor azt írták, pénzügyi problémák vannak a nagyszabású beruházással, ráadásul hiába készülne el maga az alagút, ha utána a keleti oldalon nem lesz hozzá megfelelő közúti összeköttetés – ez ekkor még csak a tervezőasztalon szerepelt.
Ha az ezutáni időszak újságjait lapozgatjuk, leginkább ismét csak a pénzügyi nehézségekről és az újabb határidőkről találhatunk beszámolókat hosszú hónapokon át, mígnem 1986-ban ezt olvashattuk:
Apróbb szépséghiba, hogy ez a Dunántúli Napló 1986. április 1-jei számában jelent meg, jól láthatóan másféle betűtípussal, egy fotómontázzsal – azaz a lap ezt szánta április elsejei tréfának.
Mindenesetre 1986 novemberében már azért jóval közelebb kerültek az építők a munka befejezéséhez, a Dunántúli Napló akkor közölt képén láthatóak a mára jól ismert minták is az alagút belső felén:
De közben az idő haladt, elbúcsúzott 1986, beköszöntött 1987 is, de az alagúton még ekkor sem haladhatott át az első kocsi. Erre végül 1987 decemberében került sor, akkor helyezték forgalomba az alagút útját, igaz, a pécsieket ez a jelek szerint nem nagyon zavarta – ahogy az 1974-ben megépült Árpád-felüljárót is jóval az átadás előtt birtokba vették, ugyanúgy tettek az alagúttal is.
„A megismételt forgalomba helyezési eljárás egyébként csaknem formális volt: a bizottság jövés-menése közben is jöttek-mentek a járművek, ahogyan tették már az előző napokban is” – írta a Dunántúli Napló 1987. december 19-én.
De akad még egy furcsaság az alagút történetében: a külsejét eredetileg nem ilyen dísztelennek szánták. A helytörténettel foglalkozó Régi Pécs-blog idézi Kistelegdi István építész Dunántúli Naplónak adott nyilatkozatát, amelyben a szakember azt is elárulta:
„Az alagút két bejáratát eredetileg úgy tervezték, hogy Zsolnay-kerámiával burkolják be, sőt, két-két kőoroszlán is állt volna ott, de költségkímélő okokból a díszítő elemeket kihagyták a beruházásból.”
