Olvasónk kalandos története egy szolgáltatóval, amely nagyon gyorsan, flottul, szépen, tisztességesen dolgozott. Ilyen is van! Vagy mégse?
„Természetesen nem e Földön esett meg, hanem egy messzi-messzi galaxisban, ahol bizony olyan jól megy minden, hogy elég egyetlen szolgáltató. Ott ugyanis versenyre nincs szükség, mivel flottul, frappánsan, kiválóan és persze kedvező áron dolgoznak. Nos, velem mégsem ezt történt, valószínű a mátrix hibája miatt.
A rendszer azt dobta, hogy vettem egy nyaralót hitelből – tudom, nem szabad, de egyszer élünk -, gondoltam majd szépen átalakítom családi háznak. Tudtam, hogy nincs áram a házban, miután az előző tulajdonos idején kikötötték az áramot. (Nem laktak ott, volt pénzük, csak lustaságból nem fizettek, alig volt fogyasztás.) Ez idáig rendjén is volt.
Gondoltam, pár ezer forintból megúszom, hogy újra legyen áram a vityillóban – ezzel is kalkuláltam a vételárnál. Jött viszont a feketeleves: egy új törvény szerint már nem lehet visszakötni a légkábeles megoldással az áramot, miután már több mint egy éve kapcsolták ki azt a háznál, ez csak földkábellel lehetséges belterületen. A probléma itt kezdődött, hiszen azontúl, hogy ez rengeteg idő, rengeteg pénz is. Értsd, nekem ez 100 ezer forint, plusz még az elvárt új mérőhely kialakítása – jelenesetben – még 100 ezer.
A földkábelhez terv kell, komoly kivitelezés, feltúrják a ház udvarát, az utat, és így tovább…
No de.
A törvényben azonban elrejtettek valamit, méghozzá azt, hogy „a földkábellel létesített elosztó hálózat és közvilágítási elosztó hálózat létesítésének költségét az elosztó viseli.” Vagyis az elosztónak, azaz az áramszolgáltatónak kellene megcsinálnia nekem ingyen a bekötést – vélekedtem. (Ezt vitatja természetesen a szolgáltató.)
Nem is hagytam annyiban a dolgot, miután a törvény alapján jogtalannak véltem, hogy fizessek, a fogyasztóvédelemnél panaszt tettem (plusz még három hatóságnál…). Ők több mint egy hónap után nekem adtak igazat. Most várom, hogy legyen belőle jogerős döntés.
Eközben persze fizettem a szolgáltatónál, hogy legyen áram a háznál, hiszen nem várhatok a bizonytalan kimenetelű bírósági ítéletre, bár ebben a galaxisban ez is csak a mátrix hibája lehet.
Be is adtam a kérelmet június 10-én, csatolva mellé a csekket, amely először csak 85 ezer forintról szólt – később megdobták még 20 ezerrel -, majd pedig vártam. Június 10-től egészen augusztus 5-ig, türelmesen, hogy hadd dolgozzon a mérnök, a cég, nagy-nagy nyugalomban, amíg én a kefét rágom helyettük, hogy vajon mikor is méltóztatnak megmozdulni.
Augusztus 5-én felvettem a telefont. Hívtam a szolgáltató ügyfélszolgálatát, hogy vajh’ mikor lesz valami, lesz vajh’ villanyom eme vérzivataros időkben.
Persze, azért ez nem ment oly egyszerűen, mint ahogy azt Móricka elképzeli.
Nyilván nem mondtak semmi konkrétat, csak azt, hogy nekik 70 napjuk van a bekötésre, ami a számításuk szerint augusztus 21., vagy 22. lehet. Attól függ.
De ez mindegy is. Persze nem lettek készen, mert kiderült, hogy a mérnök ÚR kicsit későn kapcsolt, és a szükséges hozzájárulást a Tettye Forrásháztól nem kérte ki KÉT hónap alatt. Csak augusztus 5-én.
Ekkor már nyilván komoly késésben voltak. A Tettye viszont nagyon gyors volt, alig két nap alatt megadta a kért engedélyt – miután én megkértem őket, hogy siessenek, a mérnököt ez nem érdekelte -, vagyis 8-ára kész lett volna a terv.
A galaktikus szolgáltató mérnöke viszont 12-én fáradt el érte – utánajártam a Tettyénél. A galaxis nemzeti ünnepe, augusztus 20-a előtt ugye senki nem dolgozik, így nem is számoltam, hogy kijönnek. Azért a szolgáltatónál még hivatalos levelet is kiküldtek, hogy a Tettye miatt késnek (!), és majd a „Valamikor” jönnek. No de kérem, ez mi? Jól utolértük a sánta kutyát, vagy nem azt…
Végül kijöttek a fiúk. Szeptember 3-án lett volna áram. Két srác, egy langaléta erős fiú, meg egy kisebb, köpcös megérkezett délután. Velem egykorúak voltak, ezért bizonytalanul, de magázva köszöntek. Dolgozgattak, megcsinálták, amit kell. Lett villanyóra és áram – elméletileg.
Mert viszont. Nem írtam alá az átvételről, az elvégzett munkáról szóló papírt, mert a srácok nem szedték le a régi, nem használt légvezetéket, azt egyszerűen félbevágták, mintha ahogy a lesajnált végeken tennék, valahol nem itt. A kábel most a történet mementójaként ott lóg, olyan, mint a galaktikus vállalat félbevágott micsodájának csüngő szimbóluma. Én leszedni nem tudom, nem is akarom. Mások mucska – így mondják Erdélyben.
A fiúk persze zokon vették, hogy nem veszem át a munkájukat, és ezért rögtön letegeztek: „Figyeljél már, nem érünk rá erre, mi megyünk”. (Előtte egymásnak azt mondogatták, hogy „ne kapkodjál” – nyilván akkor még nem akartak a telephelyre sietve visszatérni.)
(Legyen még méreg azért így is – s ugye ezt még be is kéne bizonyítanom – : a spalettámba is belecsimpaszkodhattak úgy, hogy az meg is sérült.)
A munkát a cég azonban letudta, az ügyfélszolgálat szerint az kész van, annak ellenére, hogy semmit nem írtam alá, a munkáról szóló jegyzőkönyvet nem vettem át – és ez úgy tűnik senkit nem érdekel. Lenyomják. Mert nekik ez így jó.
Az, hogy ez két fél – ügyfél és szolgáltató – közötti szerződésnek a része, ugyan már? A másik eshetőségre nem merek gondolni, ott az aláírásom körül történt valami…
Azt hiszem, hogy most van is, meg nincs is áram ebben a nagyon nem párhuzamos galaxisban, ahol nem is esett meg semmi. Minden rendben.”
