Kerüli a sztereotípiákat, s igyekszik mindig úgy beszélni a vallás tanításairól megnyilvánulásaiban, hogy a laikus is megértse, miről szól a hit. Udvardy Györgyöt kérdeztük gyermekkoráról, döntéseiről, a húsvétról, na és persze a korábbi botrányokról is.
– Miért választotta a papi hivatást?
– Bár gépkocsivezető édesapám és népművészeti munkákkal foglalkozó édesanyám vallásos módon élt, és így nevelt engem is, nem családi indíttatásra lettem az, aki ma vagyok. A hivatásom mellett fő érvként szolgált, hogy nagyon sok olyan lelkipásztorral találkoztam fiatal koromban, akik elismerésre méltóan dolgoztak. Azt tanultam meg tőlük, hogy az életet értelmesen érdemes élni, mégpedig úgy, hogy a sorsom ne külső körülményektől függjön. Miközben azt kutattam, hogyan tudok ennek megfelelni, egyre inkább erősödött bennem a gondolat, hogy a papi hivatást válasszam.
– Mi érdekelte gyerekként?
– A sport és a tanítás. Ha nem a papi hivatást választom, minden valószínűség szerint sportoló lettem volna, később pedig tanár. Magas szinten atletizáltam, ami végeredményben segítette is életre szóló döntésemet: egy versenyre való felkészülés elemi része ugyanis a lelki felkészülés; az aszketizmus. Egyébként jelenleg is sportolok: hetente kétszer vagy háromszor legalább fél órát futok a Mandulásnál vagy más ösvényeken.
– Hogyan fogadta a család a bejelentést?
– Szüleim örömmel, pozitívan fogadták, de mindketten lelkemre kötötték: csak akkor vállaljam, ha lelkiismeretesen és következetesen, kitartással fogom tenni, amire vállalkozom. A döntésem azért született meg harmadikos középiskolás koromban, tizenhét évesen, mert – bár nyitott volt előttem a tanári pálya, a sportkarrier, a mérnöki előmenetel – úgy gondoltam, ebben lennék boldog, ezt kell tennem.
– Voltak példaképei?
– Kezdetben sportolók voltak a példaképeim, persze rajtuk csak annyit láttam, hogy teljesítenek. Később már fölismertem, azért, hogy valaki jól teljesítsen, jó embernek is kell lennie. Nagypapám erdészként dolgozott, egész életét az erdőnek, az élővilág védelmének szentelte, ezért mindig felnéztem rá. A legfontosabb példaképeim azonban a középiskolában emelkedtek ki azoknak a papoknak a személyében, akik akár a börtönbe vonulást is kockáztatták az ifjúság nevelése, képzése érdekében.
– Világszemléletét kik formálták a leginkább?
– Tanáraim és osztálytársaim. Utóbbiak döntő többsége nem is volt vallásos, de segítségükkel hitünk tartalmát is meg tudtam úgy fogalmazni, hogy az érthető, befogadható és elfogadható legyen. Mindez nagyon nagy lecke volt számomra.
– Nem lehetett a döntése miatt családja, köti a cölibátus. Mérlegelte mindezt akkor?
– Miközben természetes, hogy vágyakozunk a család után, tizenhét éves koromban mégsem a család vagy a papi hivatás között kellett döntenem. Azt kérdeztem magamtól, mi Isten akarata, mit fedezek fel én magam célnak, miben lennék boldog? Amikor nyilvánvalóvá vált számomra a meggyőződés, hogy Isten a papságra hív, aközött kellett döntenem, vállalom-e vagy sem. Elfogadtam a hivatásom minden velejáróját. Szó sincs azonban a cölibátus és a család ellentétéről: hiba lenne, ha valaki azért lenne pap, mert nem szeretne családot, vagy a családi élet gondjai, nehézségei miatt menekülne a papi hivatáshoz. Az egyház mind a házasságra, mind a papi hivatásra úgy tekint, mint a küldetés szentségére.
– Volt, hogy úgy gondolta, rosszul döntött?
– Soha nem bántam meg. Inkább nehézségek adódtak, adódnak: amikor pappá szenteltek, folyamatosan szembe kellett nézni a lesajnáló magatartással. Az egyház képviselőire a politika úgy tekintett, mint ellenségeire, figyelték tevékenységeinket. De minden kor társadalmában érzékenyen figyelnek a papokra, most is. Inkább ösztönzést ad, hogy ezek mellett is tisztességgel, becsülettel végezzem a munkámat.
– Most különösen sok a kihívás. Van jövője a hitnek, az egyháznak?
– A temérdek információ, szabadidős tevékenység sodródásra készteti az embereket, a társadalmat, elszakadunk a valóságtól. Az egyes ember közben komoly, lényeges döntésekben magára marad. Ez kereséshez vezet, s erősödik a vallásossághoz fűződő vágy. Meglehet, hogy ez nem is tudatos bennünk, mégis érezzük, hogy szükség van külső segítségre, egy imára, egy gondviselőre. A kérdés az, mi tudja megnyugtatóan betölteni ezt a vágyat. Az egyházunk pedig fölkínálja ezt a választ minden ember számára!
– Amikor Pécsre került, nemcsak az általános nehézségekkel, de a püspökségen folyó ügyekkel is szembesülnie kellett. Mi módon tudja magát függetleníteni ezektől?
– Elsősorban úgy, hogy érkezésemkor teljes felülvizsgálatot rendeltem el több témakörben, igyekeztem mindent megtenni soraink rendezéséért, ezzel együtt várom, hogy a bíróság döntsön egy olyan ügyben, amelyben a Pécsi Egyházmegye sértettként van jelen. A munkámra koncentrálok: az egyházam azért küldött, hogy hirdessem az evangéliumot. Ennek keretében kidolgoztuk munkatársaimmal az egyházmegye plébániai tervét, amelynek részeként hatvan plébániai központ jön létre. Ugyanígy áttekintettük az intézményeinket, amelyek ma stabilan működnek, az egyházmegye pedig az idei első félévben minden tartozását ki fogja fizetni. Ettől kezdve szabadon az egyházmegyei prioritásokra – azaz plébániákra, iskolákra, templomokra, a hitre való nevelésre, az ifjúságra, a papok képzésére – tudjuk fordítani forrásainkat. Az ugyanis a dolgunk, hogy segítsünk az embereknek hitük megélésében és gyakorlásában.
– Ami húsvét közeledtével is fontos lehet. Sokan azt sem tudják, mit ünneplünk ekkor, azt pedig még kevesebben, mit érdemes ekkor végiggondolni.
– Mindannyiunk élete hasonlatos Krisztuséhoz. Jézus szenvedése, halála és feltámadása azt üzeni: nem hiábavaló küzdeni, el kell viselnünk, s fel kell állnunk, tovább kell mennünk indokolatlan sérelmek, bántódások, veszteségek ellenére is. A feltámadás ugyanis ezt az üzenetet hordozza: van lehetőség a múltunkat lezárni, jóvátenni hibáinkat, megváltoztatni gondolkodásunkat. Ezért az élethez leginkább közelálló ünnep a húsvét. Szembe kell néznünk önmagunkkal, képességeinkkel, gyengeségeinkkel, esetlegesen a bűneinkkel, s meg kell újulnunk, bátraknak kell lennünk jót tenni. A húsvét üzenete a nem hívők számára is lehet reményt adó támpont.
