Idén 1010 éves a Pécsi Egyházmegye, alapításának évfordulója alkalmából a következőkben Fedeles Tamás pécsi történész írásai alapján idézzük fel a püspökség kialakulásának közel sem egyszerű történetét a török korig.
Kereszténység az egyházmegye előtt
Ahhoz azonban, hogy az egyházmegye keletkezését vizsgáljuk, fontos tudni, hogy annak létrejötte előtt Pécs már jelentős keresztény hagyományokkal rendelkezett. Pécs elődje, a virágkorát a 4. században élő római kori Sopianae ugyanis már egy nagy keresztény közösség számára jelentett otthont. A pécsieknek nyilván nem nagy újdonság, de nem mehetünk el szó nélkül az olyan római kori „pécsi” ókeresztény emlékek mellett, melyek ma már a Világörökség részét képezik, és nem mellesleg a városba érkező turisták kedvelt látnivalói: ókeresztény mauzóleum, Péter Pál és korsós sírkamrák, cella trichora. Ezeknek az emlékeknek köszönhető többek között, hogy Pécsett létrejöhetett püspökség.
Fedeles kiemeli, hogy a római kori keresztény lakosság nem volt folyamatosan jelen a területen, a város keresztény népessége nem érte meg a honfoglalást és a püspökség megalapítását. A népvándorlás időszakában az ókeresztény temetőt, sírépítményeket lakóhelyként használták az itt élők. További érdekesség, hogy az olyan manapság is sokszor Pécshez és keresztény múltjához kötött latin városnevek, mint a 9. századi forrásokban szereplő Quinque Basilicae és Quinque Ecclesiae (Öt Templom) valójában nem Pécset jelölték. Az első egyszerűen máshol volt, a második pedig egy 11. századi hamis oklevélben szerepel.
Miért Pécs?
Mint az közismert, a püspökség megszervezése Szent István nevéhez köthető: a Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szentelt egyházmegye alapítólevelét 1009. augusztus 23-án állították ki Győrött, Azo pápai legátus jelenlétében. Az egyik legfontosabb kérdés az, hogy vajon miért Pécset és környékét választották a püspökség helyéül?
Mint azt Fedeles írja, a püspöki székhely kiválasztásában minden bizonnyal nagy szerepe lehetett a város fent említett ókeresztény emlékei mellett a földrajzi elhelyezkedésének is. A püspökségi terület ugyanis így a veszprémi és a kalocsai egyházmegyével is határos volt, 1091 után pedig délről már a zágrábi püspökség is közel volt hozzá. A püspökség megalapítása után jöttek létre a területen a vármegyék, melyek a következők voltak: Tolna, Baranya, Pozsega, Valkó.
Egy gall, egy szent és egy költő – három pécsi püspök a sok közül
Nincs püspökség püspök nélkül, a pécsi egyházmegye első vezetője a lombard-gall származású Bonipert volt, aki 1009-től 1036-ig irányította a püspökséget. Az egyházmegye következő püspöke már egy szent volt, Szent Mór – azaz akkoriban Mór püspök – 1075-ig állt az egyházmegye élén. Ő volt az – hogy csak egy fontos tettét említsük –, aki megkezdte az 1064-ben leégett székesegyház újjáépítését. Mórt 1848-ban boldoggá, 1925-ben pedig szentté avatták.
A pécsi püspököket és a város számára jelentős munkásságukat napestig lehetne sorolni, egy valakit azonban ki kell emelni. Azt a püspököt, akit nem feltétlenül püspöki munkája miatt ismerünk, és akit maga Hunyadi Mátyás jelölt ki a pécsi egyházmegye élére. Csezmicei Jánosról, azaz Janus Pannoniusról van szó, aki korábban Katalin királynő tanára, királyi kancellár és hivatalvezető is volt.
Mátyásnak szüksége volt arra, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állította. Így lett Janus Pannonius humanista költő pécsi püspök 1459-től 1472-ig.
Az egyházmegye a törökök alatt
Az Oszmán Birodalom 1543-ban elfoglalta Pécset, és az egyházmegyét is. A püspökség „papíron” azonban a hódoltság alatt is létezett, ami azt jelentette, hogy voltak pécsi püspökök, csak éppen nem Pécsen, sőt, még csak az egyházmegye területén sem mindig jártak (például Várallyai Szaniszló). Ahogy Fedeles írja, ebben az időben 60-70 falu volt római katolikus az egyházmegye területén, ezeknek a falvaknak és hívő lakóinak gondozását a jezsuiták és a ferences rendiek végezték.
A törökök elűzése utáni időkben fokozatosan tértek vissza a szerzetesrendek: a ferencesek, a domonkosok, a pálosok, a kapucinusok és az ágostonosok mellett a kármeliták, a templomosok, a johanniták is képviseltették magukat az egyházmegye területén. A törökök után I. Lipót király 1703-ban visszaadta az egyháznak korábbi területeit, 1736-ban pedig ismét megindult a teológiai képzés a püspökségben és felépült a pécsi papnevelde. Ebben az időben az ország leggazdagabb egyházmegyéje volt a pécsi.
Forrás: Fedeles Tamás: A pécsi egyházmegye története 1543-ig (pem.hu), Fedeles Tamás: Középkori pécsi segédpüspökök. Magyar egyháztörténeti vázlatok
